Én voltam az, akit felelőtlen fiatal lánynak szokás nevezni. Szerettem a könnyű életet, a rozét, a táncot, a napos oldalt. Szerettem csábítani, a hódító femme fatale szerepében domborítani, aki elcsavarja a férfiak fejét, aztán lelép, darabokra törve szíveket, sorsokat. Akár családokat is. Egyáltalán nem érdekelt mások élete, csak azt tartottam szem előtt, hogy jól érezzem magam, és a folytonos hódítások karban tartsák gyerekkoromban alaposan megreccsent önbizalmamat. Hogy miért metszettek ilyen lelkiismeretlenné a körülmények, és miért alakítottam ilyenné saját magamat, az egy másik történet.

Huszonhét éves lehettem, amikor egy jól irányzott pofon nagyjából helyre rakott – vagy legalábbis rám rivallt valaki odafentről, hogy ennyi, és ne tovább. De milyen áron.

Ferit a munkahelyemen, egy bárban szemeltem ki. Nős volt, egy kislány édesapja, de ahogy korábban írtam, ezek a körülmények nem tántorítottak el attól, hogy valakit fel akarjak tűzni a lepkegyűjteményembe. Külön kihívást jelentett, hogy Feri eleinte közömbösnek mutatkozott az irányomban. Hiába vettem fel szűk felsőt és rövid szoknyát, hiába riszáltam magam és lebegtettem bőszen a szempillám, a tekintete rendre elsiklott felettem.

Bedobtam hát a nehéztüzérséget. A külsőségek helyett érzelmeket szedtem elő. Beszélgetéseket kezdeményeztem, amiben szentimentális alaphangot ütöttem meg. A szomorú múltamról meséltem, hogy felpiszkáljam óvó-védő ösztöneit. Sokat kérdeztem az életéről, miközben őszinte kíváncsisággal bámultam a szemébe. A terv bevált. Feri kötődni kezdett hozzám, kereste a társaságomat, és azt is láttam, hogy egyre jobban kíván.

Végül egy forró nyári napon, néhány bódító koktél és több órás lelkizés után összejöttünk a bár pincéjében.

Viszonyunk heves lett és intenzív. Feri odaadó, szenvedélyes szerető volt, mint aki pótolni akarja az elvesztegetett éveket. A felesége ragaszkodott hozzá, de ő úgy érezte, a szoros anya-lánya szimbiózisba nehezen passzírozható bele. Tőlem sok mindent megkapott, amit otthon nem: figyelmet, beszélgetést, erotikát. Hetek óta találkozgattunk már, amikor egy nyálas plüssmacskával a kezében szerelmet vallott. A cica - én voltam. Kissé komikusnak tartottam a helyzetet, hisz eszem ágában sem volt komolyra fordítani a románcot, de ezt egyelőre nem közöltem vele. Majd rájön magától is, hogy engem nem monogámiára teremtett az úristen, gondoltam.

Amikor két hónap múlva közölte, hogy otthagyta a feleségét a kislánnyal együtt, majdnem elájultam. Hogy tehettél ilyet a megkérdezésem nélkül? - kiabáltam vele. Megrökönyödött, hebegett-habogott. Azt hitte, ezt akarom. Azt hitte, mind a ketten ezt akarjuk. Félreértett volna? Hiszen szeretjük egymást!

Utólag képtelen vagyok mentegetni a viselkedésemet. Menj, ahova akarsz, de én ebben nem akarok részt venni. Szeretők lehetünk, élettársak nem. Ezt tudomásul kell venned. Viszolygok a komoly kapcsolat gondolatától is, képtelen vagyok rá, nem csak veled, senkivel sem.

Tudomásul vette. Utólag azt gondolom, abban bízott, hogy az első sokk után meggondolom magam. Ez azonban soha nem derült ki.

Néhány hét változatlanul intenzív találkozás után az egyik délután nem jött be dolgozni. A bárban futótűzként terjedt el a hír, hogy a felesége, Hajni öngyilkos lett. Bevett egy csomó gyógyszert, és soha többé nem ébredt fel. A kislányt órákkal később találta meg az aggódó nagymama, aki nem értette, a menye miért nem veszi fel a telefont. A gyerek az „alvó” édesanyja mellett játszott egy babával, és amikor el akarták vinni, sírt és toporzékolt, hogy az anyja nélkül soha.

Ferit többé nem láttam. Egyikünk sem. Magával vitte a lányát. Valahova. Az a nyár megváltoztatott. Éltem tovább, azt sem állítom, hogy nem hódítottam többé. De egyre ritkábban, és egyre gépiesebben tettem. Nem okozott többé diadalérzetet. Üres voltam és fáradt. Abbahagytam. Később lett egy állandó kapcsolatom, született egy lányom. Időnként, főleg az ő világra jövetele után, csak feküdtem hajnalban, nem tudtam visszaaludni, és néhányszor félhangosan elmormoltam a neveket. Feri, Feri. És: Hajni, Hajni. Úgy hangzott a félhomályban, mint egy vezeklés. A kislány nevére már nem emlékeztem, és nem emlékszem ma sem. Szeretném tudni, mi lett velük.

Sajnos a híres emberek is követhetnek el öngyilkosságot.