ÉVA Magazin.hu – Endrész Tímea: Lenne egy kisebb összegem arra, hogy együtt jártatok iskolába, mert nagy összhang van köztetek. Mióta ismeritek egymást?

Fancsikai Eszter: 1997. szeptember 01.

ÉVA: Padtársak voltatok?

Walla Fanni: Egy pont után valószínűleg igen, de az elején biztosan nem. Nekem akkoriban, az iskola első hetében halt meg a nagymamám, úgyhogy letargiában voltam. Aztán jött a megmentőm, Eszter.

Fancsikai Eszter: Megtudtam, hogy mi történt a nagymamájával és fejembe vettem, hogy felvidítom, mert ez így nem maradhat. Már tényleg mindent megpróbáltam, ami tőlem tellett, de semmivel nem tudtam megnevettetni. Egyszer egy dobozos kakaót ivott, és úgy voltam vele, hogy jó, én nem tudok jobbat és összenyomtam, a kakaó meg az arcába robbant. Utána néztünk egymásra egy pár másodpercig, hogy most mi lesz, és akkor végre kirobbant belőle a nevetés. Ez volt az első alkalom, hogy kárt tettem benne, és az utolsó is.

Walla Fanni: Az évek során sokat ugrattuk egymást, de kárt nem tettünk egymásban. Így indult a történetünk, együtt nőttünk fel, végigkövettük egymás testi és lelki változásait az elmúlt 25 évben.

ÉVA: Tekerjük előre egy kicsit az idő kerekét. Eszter, 2022. márciusa van. Nem tudsz aludni, éppen őrlődsz a gyereknevelés és a kutyaidomítás miatt, és akkor egyszer csak kipattan a fejedből, hogy huh, én írni fogok egy mesekönyvet?

Fancsikai Eszter: Nem tudnám megmondani, mi volt a kezdő pillanat, de az biztos, hogy eszembe nem jutott korábban mesekönyvet írni. Egy évvel korábban a „Nem akarok beleszólni” regény egyeztetésekor felmerült, hogy a későbbiekben valamelyikünk esetleg írna-e még könyvet… Annál a pontnál én hátra dőltem, hogy ezt beszéljék meg a lányok (Bányai Judit és Tapasztó Orsi – szerk.), mert engem nem fog érinteni, ez biztos.

Ugyanakkor annyira sokszor van a gondolataimban, hogy a fenntarthatóságot hogyan lehetne érdekesen, valamilyen új módon kommunikálni, hogy valóban eljusson az infó az emberekhez.

ÉVA: És amikor már nem ellenkeztél magaddal, akkor elkezdett pörögni a fejedben egy film? Láttad az oldalakat, hogy mi mi után következik, a történet egyből megjelent? Az első közös könyvetekből is árad az összhang, nagyon együtt van a Banán és a cserebere című könyvetek illusztrációja a szöveggel, sőt néhol azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy az illusztráció előbb volt meg, mint a szöveg.

Fancsikai Eszter: Így volt! (nevet hangosan – szerk.) Tehát volt egy váza, és megvolt, hogy körülbelül ezen az oldalon mi legyen, de nem volt meg a teljes szöveg. Sokszor van az, hogy a szöveg hivatkozik valami olyanra, ami képileg előbb megvolt.

Walla Fanni: Igen, amikor elkezdtünk rajta dolgozni, mondtál egy tök jót, hogy azt szeretnéd, ha ezután a gyerek tanítaná a szüleit a könyv hatására akár arra, hogy a megunt játékait cseréljék el valami másra. Mint ahogy sokszor a gyerekek a könyvekből adnak tippet, hogy milyen programot csináljanak, vagy éppen felismerik egy szituációban, hogy valamelyik könyvben történt hasonló nehézség vagy öröm az egyik szereplővel. A gyerekek sokszor úgy ragaszkodnak a saját dolgaikhoz, hogy előtte hat hónapig hozzá sem nyúltak, és hátha ez egy indikátorrá válhatna, hogy a könyv hatására pozitív eseményként gondoljanak a használaton kívüli játékaik tovább adására.

De természetesen a felnőtteknek is szól ez a mese, én ilyen szempontból például szörnyű vagyok. Meg kell tanulni azt, hogy jó dolog újat csinálni régiből. Örültem is, amikor Eszter mondta, hogy ez legyen az első téma, mert nekik pont akkor volt aktuális ez a bringa csere dolog.

Fancsikai Eszter: Igen, egy zero waste Facebook csoportba feltettem a triciklinket mint ingyen elvihető eszköz, mivel már én is eleve használtan vettem. Két órán belül jelentkezett érte egy lány a környékről. A poszthoz kiírtam, hogy egyébként vásárolnék futóbiciklit, hátha valakinek van pont eladó és ugyanez a lány pár nappal később betaggelt engem egy poszthoz ugyanebben a csoportban, ahol valaki futóbiciklit tett fel szintén ingyen. Én aznap egy nagy kosár gyümölccsel megérkeztem a hirdetőhöz, és elhoztam a biciklit. Tehát Emil és a Banán nem volt érintett, de a történet alapja ez volt.

Azon elgondolkoztam, hogy mennyire jó ötlet, hogy a saját fiam szerepel benne – alapul véve az Anna, Peti, Gergő sorozat utóéletét – mert rosszul is elsülhet, ha a gyerek nem örül neki később. Ugyanakkor idegen gyereket sem szerettem volna főszereplőnek, hiszen az is furcsán venné ki magát, főleg mivel Banánt, a kutyánkat mindenképp szerettem volna megjeleníteni. Megszólaltni nem akartam, de szerettem volna, ha hangsúlyos a jelleme, ehhez pedig mindenképpen kellett egy cimbora, tesó, akivel együtt kalandozhatnak, így végül mégis egyértelmű volt, hogy a kisfiammal együtt intézkedjenek, ahogy az életben is.

ÉVA: Akkor a Banán és a cserebere ez első közös gyermeketek, amit együtt alkottatok meg, együtt agyaltatok a cselekményszálakon.

Walla Fanni: Szerintem mindketten szeretünk hangosan gondolkodni, és amikor beszélgettünk az elején, hogy mi hogyan legyen, akkor kértem egy kis időt, hogy próbálgassam a színeket, hogy milyen legyen a világ a szereplők körül és szerencsém van, mert Eszternek minden tetszett, amit csináltam. És onnantól már gyorsan ment a dolog. Nekem ez az első mesekönyvem, még soha nem illusztráltam mesekönyvet. Egyedi megrendeléseket csináltam már, de a mesekönyv, az pont bakancslistás volt. Éppen Eszter megkeresése előtt beszéltem az egyik barátnőmmel, hogy bár lenne egy ilyen lehetőség, aztán nem sokkal később csörgött a telefon.

ÉVA: És Eszter, Neked milyen a viszonyod Varró Dániellel?

Fancsikai Eszter: A titkos viszonyunkra gondolsz? (Nevet!) Ez is egy félelmem volt, hogy ez a könyv ne akarjon valamilyen lenni, merthogy nem lesz. Sokat szorongtam, amikor elkezdtem rímbe szedve írni, hogy én ezt nem tudom jól megírni, nem is értettem magam, hogy miért gondoltam, hogy sikerülni fog.

ÉVA: Eredetileg is rímes mesekönyvet szerettél volna?

Fancsikai Eszter: Nem tudom, szerintem ez a Fáni ötlete volt…

Walla Fanni: Nem, szerintem ez is ilyen megfejthetetlen, annyira egyszerre gondoltunk mindig ugyanarra. Mindketten tudtuk, hogy a gyerekeink azokat a meséket szeretik, amik rímes mesék.

Fancsikai Eszter: Volt is bennem félelem, hogy a szegény ember Varró Danija leszek.

Walla Fanni: Ha visszanézed a beszélgetéseinket, írtam is neked, hogy ezen ne aggódjunk, mert nem csak egy ember írhat verses mesét. A magyar nyelv elég gazdag ahhoz, hogy újdonságot mutathassunk.

ÉVA: Én azért imádom ezeket a rímeket, mert a felnőtteket is szórakoztatja. Erről beszéltünk is a Mesélj, Anyukám! podcastunk egyik részében, amikor Farkasházi Rékával beszélgettünk a mesekönyvekről, és kiderült, hogy sok felnőtt nem szeret mesekönyvet olvasni, mert szerintem sokan nem jól fognak hozzá és fel is hígul a mesekönyv piac.

Fancsikai Eszter: Nálunk az volt a fő irányvonal, hogy legyen mese, de legyen mondanivalója is, viszont ne tukmáljuk, ne legyen szájbarágós. Ha rákattan egy könyvre a gyerekünk, akkor – tudjuk mindannyian – mindennap el kell majd olvasni neki. Emiatt is vannak benne vicces rímek, vagy az illusztrációban elrejtve apróságok, amik csak többszöri olvasásra tűnnek fel a szülőnek is, épp amikor már kezdené halálra unni magát.

ÉVA: A férjed segített a megírásban, szövegezésben?

Fancsikai Eszter: Igen, az ötletek szintjén is, meg abban is, hogy visszaellenőrizze. Volt olyan, hogy az én hangsúlyozásommal szépen kerekedett a történet, de ahogy ő felolvasta, úgy nagyon nem. Teljesen más színezetet kapott az egész rész, ebből tudtam, hogy át kell írnom úgy, hogy mindenki ugyanúgy értelmezze felolvasáskor.

Walla Fanni: Jó volt, hogy mi meg tudtuk beszélni egymással a nézetkülönbségeket, őszintén el tudtuk egymásnak mondani, ha valamin változtatni akartunk. Ez az első ilyen munkánk együtt és féltettük a barátságunkat, hogy nehogy összevesszünk. Az én férjem és anyukám is elolvasta, de csak a végén, mert hajlamos vagyok arra, hogy elbizonytalanítsanak, így már csak akkor mutattam meg nekik, amikor már elégedett voltam én is. Szerencsére csak apró módosítási javaslataik voltak, ami sokat segített az utolsó finomhangoláskor.

Féltünk tőle, hogy a kiadás után meg fognak lincselni minket egy-két sorért, vagy illusztrációért, például, hogy a történetben Emil papírra rajzol, plakátokat gyárt, amit kiragaszt a köztéren. Mert ha már környezetvédelem, akkor mi miért papírt ragasztunk??

Fancsikai Eszter: Én attól a kritikától féltem, hogy papír alapú dolgot csinálunk a fenntarthatóság jegyében. Egy valaki volt, aki erre rá is kérdezett, hogy ez szerintem hogy fér össze. Nyilván az a legfenntarthatóbb, ha nem csinálsz semmit. Egyébként igyekeztem alaposan körüljárni a kérdést fenntarthatóság szempontjából, legyen szó az újrahasznosított papír használatáról, vagy arról, hogy nem Kínában, meg Lengyelországban gyártottuk, hanem itthon, de nyilván festéket kellett használni hozzá. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha eléri a célját, akkor ez a könyv hosszútávon többet használ, mint árt a fenntarthatóságnak.

ÉVA: Gondolkoztok folytatáson?

Fancsikai Eszter: Mindketten szeretnénk folytatást és jól is fogy a könyv, de amerre tart a világ, és amilyen költségekkel számolni kell, sajnos nem merem biztosra mondani. Pedig a meséken túl gondolkozunk fejlesztő játékokon is. A visszajelzések mindenesetre jók, a gyerekek idéznek belőle és jó beszélgetésindítónak bizonyult a könyv.

ÉVA: Az én hat- és háromévesem is imádja! A nagy érti már a környezetvédelmet, és az alapvető problémákat a világban ezzel kapcsolatban. Igazán jót beszélgettünk az adományozásról, az újrahasznosításról is a könyv kapcsán egyik este. A kicsi meg… Amikor először kézbe fogtuk a könyveteket, háromszor egymás után kellett felolvasnom. Ez volt az első ilyen rákattanós meséje. Innen is sejtettem már, hogy a Banán és a cserebere, tuti nagy siker lesz…

Olvasnivalót keresel a gyermekednek? Jó helyen jársz! Nézd meg a galériánkat!