Régóta nem szeretem Zsigmondot. Hat évvel ezelőtt még vonzott az érzékenysége, a büszkesége, a művészet iránti fogékonysága. Aztán fokozatosan rájöttem, hogy mindezekre a hiperszenzitív jegyekre hivatkozva utasítja vissza egymás után a különböző álláslehetőségeket. Az egyik túl fizikai neki, a másik helyen hülyék a kollégák, a harmadik kispolgári, a negyedik rosszul fizet. Ő, a széplélek, ennél sokkal többre hivatott. Az anyja kéthavonta úgyis utalgat kisebb pénzeket, az neki elég addig, amíg szájába nem repül az álommeló. Író akart lenni, aztán festő, de soha semmit nem csinált végig. Néha leült az íróasztalhoz, nagy svunggal kiaggatta a festővásznakat, drága kellékeket vásárolt: egy héttel később a novellakezdemény a kukában landolt, a vásznak árván fityegtek a sarokban. Inkább leült a tévé elé reggel hétkor, én meg rohantam a munkába, mert valakinek a számlákat és a lakbért is ki kellett fizetni.

Timi, a húgom kifordított cipőben járt. Férjhez ment Boldihoz, és nap mint nap tűrte a férfi zsarnokoskodását. Nem dolgozhatott, mert Boldi eleget keresett, azonkívül szerette a feleségét a négy fal között tartani. Nem találkozhatott a barátaival, mert Boldi mindet hülyének tartotta. A rokonságra is ferde szemmel tekintett, így velem szintén suttyomban, leginkább telefonon tartotta a kapcsolatot, vagy kilopózott egy kávézóba, ha a férje nem volt otthon. Timi volt a gimi szépe, de néhány év alatt lefogyott, sápadttá, légiessé változott. Toxikus kapcsolata megmérgezte körülötte a levegőt, az életteli lányból néhány év leforgása alatt szomorú tekintetű, unatkozó penészvirág lett.

Szóval mindketten szenvedtünk.

Zsiga már három éve élt a nyakamon, és szemernyi hajlandóságot nem mutatott az önállósodásra. Boldi egyre tűrhetetlenebbül basáskodott. Úgyhogy egy hétfő reggel felhívtam Timit a munkahelyemről.

– Ez így nem mehet tovább. – súgtam a telefonba. – Pattanjunk meg.

– Hogy érted ezt? – hangzott a vonal túlfelén.

- Úgy értem, hogy hagyjuk faképnél ezt a két barmot. Van félretett pénzem. Vegyünk ki közösen egy albérletet!

Néma csend.

– De hát… én nem mehetek el csak úgy… Mit szólna Boldi?

– Dehogyisnem! Akkor jössz el, amikor csak akarsz! Majd jól pofára esik az az idióta!

Egy órán keresztül beszéltem a lelkére. Másnap újra hívtam, és cifráztam, részleteztem a tervet. Harmadnap folytattam. Egyre jobban tetszett neki. A régi Timi kezdett előbújni a csigaházából.

Fokozatosan láttunk neki a végrehajtásnak. Albérletet kerestem, olyat, ami nem lepra, de megfizethető. Timi talált munkát, néhány hónap múlva kezdhetett is. Nekiálltam új holmikat vásárolni: szőnyeget, kisasztalt, hordozható gardróbot. Zsigának semmi sem tűnt fel, pedig állandóan otthon ült. A tévét bújta naphosszat, már nem is tettette az alkotást. Szép csendben elfelejtettünk egymáshoz szólni, még a jóreggeltet is kiiktattuk.

Mielőtt a megvalósítás végső fázisába értünk volna, és kis híján közöltem Zsigával a döntésemet, váratlanul beütött a karantén.

A második, hogy Boldit is, engem is home office-ba raktak. Timinek nem tudtak semmi biztosan mondani az új munkahelyéről.

Minden reményemet elvesztettem. Timit azonban mintha kicserélték volna, mintha a teste és a szelleme hirtelen felszabadult volna a megrekedt energiáktól. Most ő beszélt az én lelkemre, ő vigasztalt, ő biztatott. Újabb helyekre adta be a jelentkezését, és rendületlenül keresett másik albérletet. Nemsokára lemennek az árak, végre valami jó is van ebben az átkozott vírusban, ujjongott a telefonba, és hallottam, hogy olyan csípősen szól be a férjének, amire korábban nem tartottam volna képesnek.

Zsigát felvillanyozta az új helyzet. Számára nem sok minden változott: eddig is otthon ült, mostantól ráadásul nem lusta disznó, hanem felelősségteljes állampolgári minőségben. Közösen bámultuk a főzőshow-t, ő boldogan, hogy részt veszek az „életében”, én bénultan, mintha le lennék láncolva. Meglepetésemre a szexuális étvágya is megnőtt: többször kívánt meg, mint amíg dolgozó-rohangáló nő voltam, én meg – unalomból, időtöltésből – engedtem neki.

Egyik nap arra ébredtem, hogy olyan hányingerem van, mint még soha. Kirobbantam a fürdőbe, telehánytam a vécét. Szörnyű sejtelem fogott el. Kerestem magamon a koronavírus tüneteit, de nem köhögtem, nem volt hőemelkedésem, nem fájt semmim. És úgy rémlett, rég meg kellett volna jönnie, márpedig a menszeszem pontos, mint egy svájci óra. Lerohantam a patikába, aztán vissza, mert otthon felejtettem a maszkot, türelmetlenül vártam végig az utcán kígyózó sort, megvettem a tesztet, bezárkóztam a vécébe, pisiltem, és vártam az eredményt.

Pozitív lett. Terhes vagyok.

Két hete dermedten ülök a tévé előtt, miközben Zsiga a térdét csapkodja a Comedy Central-os sorozatokon. Számolgatom a választási lehetőségeket. Abortuszra megyek koronajárvány idején – ezt akarom a legkevésbé. Vállalom a gyereket Zsigával, és tesztelem őt: megváltoztatja-e a helyzet, vagy minden marad a régiben. Közben cserbenhagyom a tesómat, aki önerőből nehezen tudna albérletbe költözni. Vagy mégis köddé válunk, és átmeneti helyzetben, apa nélkül szülök. Más út nincs.

Kivel közöljem először a hírt? Zsigával? Timivel? Egy orvossal? Egyáltalán: jó ötlet most kimenni az utcára? Elmenni egy rendelőbe? Jó ötlet életre szóló döntéseket hozni, és szembesíteni vele másokat? Van egyáltalán más mód, más út?

Ti mit tennétek?

8 dolog, amit egyesek legszívesebben kikiáltanának a világba a terhességről (és szemlátomást meg is teszik):