Két évet éltem együtt Darth Vaderrel, elmesélem, hogyan menekültem el tőle

Hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem sejtettem, mit veszek a nyakamba. Vili többhetes pszichiátriai kezelésről érkezett vissza a valóságba. Megtört volt, mint Hans Castorp, miután otthagyta a Varázshegyet, szemében mély fájdalommal. Bukott angyalnak láttam, akit bedarált a világ, megtépdeste a szárnyait, de a gyötrelem ködén is átüt belső szépsége. Ehhez értett: bevenni a nők szívét, akik kamaszkorukban József Attilát akarták megmenteni, később pedig a saját környezetükben keresgélték a szenvedőket, hisz azok – úgy képzelték – csak rájuk várnak. Vilit a keresztre feszítettek különös sármja lengte körül, elhallgattattam hát a belsőmben visítozó vészcsengőt, és átadtam a lelkem a dekadens varázslatnak.

Feljártam hozzá, vittem neki csokit, pátyolgattam megtépázott lelkét, hallgattam a világ gonoszságáról szóló jammerolást, kitakarítottam elhanyagolt lakását – kórházban volt, az anyja meg elutazott, a káoszt a hosszú távollétre fogtam. Igényelte megértő társaságomat, mindennap nyűgösen hívott, menjek át hozzá: ezeket persze a szerelem jelének véltem. Lassan el se akart ereszteni maga mellől.

És elkezdődött a rémálom, amiből két éven át nem ébredtem fel. Az anyjának gyorsan bemutatott: alig felöltözve feküdtünk az ágyban, a néni meg egyszerűen bejött a lakásba. Azt se tudtam, hova tegyem magam, meg a csipkés hálóingemet zavaromban, de mintha észre se vettek volna. Hamar világossá vált, hogy a mama úgy jár ki-be a harminc éves fia lakásában, mint egy túlféltő jószellem. Hol kaját hozott ételhordóban, hol pénzt, hol csak csevegni jött. Sosem szólt előre. Vilinek a szeme se rebbent, ha este tizenegykor csörgött a kulcs, vagy amikor az anyja cinegehangon kiscsillagnak, édeskének szólította.

A rendetlenség, amit az elején üggyel-bajjal eltakarítottam, kozmikus méretűvé dagadt. Egyszer próbáltam kidobni valamit, balhé lett a vége. Minden, amihez Vili hozzáért, a kezéhez ragadt, a négy fal közé szorult: újságok, magazinok, rozzant bicikli, különféle vasak, lomtalanításról begyűjtött fotelmaradványok, koszos matracok. Mert: egyszer majd jók lehetnek valamire. Falakként torlaszolták el a helyiségeket, önálló életre keltek, leestek a földre, és ott is maradtak, mert már nekem se volt kedvem felemelgetni őket.

Vili dolgozni is képtelen volt. Az anyja – akinek néhai férje révén megvoltak a kapcsolatai – kijárt neki egy állást a közigazgatásban. Néhány hétig öltönyt vett és azonosult a dolgozó ember figurájával, de nem sokkal később már azon törte a fejét, hogyan úszhatná meg az egészet. Egyik este eltört a mécses: zokogott, hogy miért nem tud úgy élni, mint mások, de amikor bátorítani próbáltam, félórán át üvöltött, hogy nem értem meg őt, és fogalmam sincs, milyen, ha az embernek betegség lakik a fejében. Amúgy is, dolgozni kispolgári, az összes kollégája szar ember, neki a piszok a körme alatt többet ér, mint az a sok ostoba gyökér együttvéve. Az lett a vége, hogy rávett: a hazahurcolászott melót csináljam meg helyette, és elment a haverjaival kocsmázni. A munkahelyéről rövidesen kirúgták.

Vili lakása tárva-nyitva állt mindenki előtt, a haverjai akkor állítottak fel részegen és aludtak ott, amikor akartak. Ő pedig szívesen tetszelgett a jó barát szerepében, de a kosztért-kvártélyért mindig kért cserébe valamit: egyik barátjával a szekrényét csináltatta meg, a másikkal fuvaroztatta magát, a harmadik elintézett neki ezt-azt. Ha valaki nem pattant azonnal, a hűtlenek csoportjába került, s amennyiben ezt hosszabb ideig fenntartotta, Vili megszakította vele a kapcsolatot.

Nagyjából ezzel a felfedezéssel egy időben kezdte meg a rongálásomat. Pajkosan sajtos szendvicsnek hívott: ó hát igen, volt az életében igazi francia krémes, de a sajtos szendvics is nagyon finom, ráadásul naponta fogyasztható. Ezzel a kedveskedéssel indított, aztán egyre többet és egyre megalázóbbakat pakolt a bugyorba, meg se próbálva bóknak álcázni őket. A bugyim színe ocsmány, a mellem nem elég formás, szarul mosogatok, miért megyek hétvégente haza a szüleimhez, hogy merek műanyag zacskót használni, miért veszek fel ilyen ronda szoknyát. A rongálás folyamatos minősítéssel párosult: gyerekes vagyok, buta vagyok, naiv vagyok, lassú vagyok, felelőtlen vagyok, barátságtalan vagyok a haverjaival, nem vagyok elég megértő, viszont csak magamra gondolok. A lefojtott ingerült hang néhány hónap után idegbeteg ordítozássá torzult: észrevettem, hogy gyakran az anyjával is így beszél, illetve bárkivel, akivel hosszabb ideig tartózkodik együtt, és az illető nem kizárólag Vili ingatag lelkiállapotával foglalkozik. Hülye kurvák, hűtlen barátok voltunk mindannyian, akik nem érünk fel az ő kivételesen érzékeny személyéhez. Mikor lehiggadt, nem kért bocsánatot, helyette elmagyarázta, hogy az embernek jót tesz az üvöltözés, kiadja a mérgét és nem lesz tőle beteg. Ez persze csak őrá volt igaz: merte volna valaki más felemelni a hangját, azonnal durva támadásnak veszi.

A családommal és a barátaimmal alig találkoztam, mert kezdte megszabni, mikor mehetek és meddig maradhatok. Elutazott külföldre, engem nem hívott, helyette lemosatta velem az ablakokat. Kaját lopott a boltból, mert levonta a pofonegyszerű következtetést: azok gonosz multi-kapitalisták, ő meg kommunista, tehát jogos ilyet tennie. A legsúlyosabb az volt, amikor belógott egy konferenciára, és elemelt egy laptopot. Természetesen a tulajdonos megérdemelte, amit kapott, nyilván egy kőgazdag kizsákmányolóról van szó, aki talán észre se veszi, hogy eltűnt a számítógépe. Nekem ezekhez a tettekhez helyeselnem kellett, mert ha kifogást emeltem, vagy csendben maradtam, addig-addig nyúzott különféle „érvekkel”, amíg el nem fáradtam, és igazat adtam neki, csak hogy szabaduljak.

Közben be-bevonult a pszichiátriára, hordta haza a diagnózisokat: nárcisztikus személyiségzavar, borderline személyiségzavar, skizoid tünetek, bipoláris tünetek, ADHD-s tünetek. Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy párhuzamosan járt több klinikára, több orvoshoz, és mindenhonnan bezsebelte a kórisméket és a gyógyszereket. A kórházakat leszámítva alig ment valahova: naphosszat a koszos ágyneműben feküdt, amit nem volt hajlandó kimosni, nekem sem engedte meg, és sorozatokat nézett németül. Akkor sem volt hajlandó magyarra váltani, amikor hazaértem a munkából, és csatlakoztam volna. Ráállt az erős nyugtatókra, marokszám kapkodta a Rivotrilt, gépszerűvé vált, aztán egyik napról a másikra abbahagyta, és napokig sírt. Egyre ritkábban fürdött, avas szagot árasztott, ha mégis rászánta magát, órákig állt a zuhany alatt. Kétszer ütött meg. Leszorított az ágyra, és másodpercekig fontolgatta, hova és mekkorát csapjon. Emlékszem a szemére: az egyikben feneketlen düh ült, a másikban hideg számítás. Végül ököllel ütött a mellkasomra: később elmagyarázta, hogy alaposan visszafogta magát, mert ha belead apait-anyait, én ott maradok, az tutti. A racionálisra hangolt és atyai hangon előadott magyarázat gyakori fegyvere volt, minden erőszakos vagy ösztönös cselekedetére kiötlött előbb-utóbb valami „észszerű” oksorozatot.

Ahogy a pszichológia tankönyvekben meg van írva, egyre gyengébb és kiszolgáltatottabb lettem. Megcsináltam helyette a munkát, kedves voltam az anyjával és a félrészeg barátaival, elviseltem a kóros gyűjtögető szenvedélyét, eltűrtem a sértéseit, a lopkodásait, az erőszakosságát. Többször kidobott a lakásból egy dühroham végén, mindannyiszor visszakönyörögtem magam. Mert „beteg”. És sajnálnivaló. Én pedig nem hagyhatok cserben egy beteg embert.

Akkor kezdtem eszmélni, amikor váratlanul jobban lett, újra kijárt otthonról, többször eltűnt az éjszakában. Sosem számolt be arról, hova megy, nála ez elv, mondta. Szégyen, nem szégyen, belenéztem a mobiljába. Vágyakozó smsek sora: talált magának még egy önsorsrontó őrangyalt, nyilván minél több van belőle, annál jobb. Szembesítettem vele. Először dühöngött, amiért megsértettem a telefontitkot, aztán beismerte. Szívesen mesélném úgy, hogy akkor és ott örökre elhagytam. De az az igazság, hogy képtelen voltam rá. A bűntudatkeltéssel a markában tartott: én voltam a hibás a félrelépésért, miért nem törődtem vele, igyekezzek jobban, hátha akkor megváltozik. Az smsek láttán azonban összetört bennem valami, és elhatározásra jutottam, még ha adtam is magamnak némi haladékot. Megértettem: lehet, hogy ő a beteg, de velem sem stimmel valami, ha hagyom, hogy így bánjanak velem. Még nem tudom, hogyan és mikor, de Münchausen báróként a saját hajamnál fogva húzom ki magam a mocsárból.

Amit korábban sosem tett volna: könyörgött, ajándékot vett, ígérgetett fűt-fát. Elvesztette a bólogató babáját, fellázadt a kis sajtos szendvics. Nemet mondtam újra és újra, sajnáltam, de kitartottam, így végül elmaradt, és én még sokáig összerezzentem minden telefoncsengésre. Ma sem tudom, mi lett vele, rátalált-e a következő mentőangyal: kitöröltem az emlékezetemből, s csak most bukkant elő újra, mint valami szörnyű lidérc a múltból.

S hogy miért nevezem Darth Vadernek? Mert van benne jó, akkor is, ha csak búvópatakként csordogál a sötét folyam alatt. Néha önzetlen és segítőkész tudott lenni a barátaival. Ha komoly bajba kerültem volna, baseballütővel jön megmenteni. Egyszer egy koldusnak odaadta az utolsó forintjait. És tényleg beteg volt, nem rosszindulatból rongált: talán csak így tudott működni, mint egy állat, aki nem tehet arról, hogy végül szétmarcangolja a gondozóját. Vili egy majomszeretettel csüngő anya, és egy nagy hatalmú, bántalmazó, korán elhalt apa torz utóda volt, aki öntudatlanul is szétroncsolta maga körül a világot. Nem tudom, hogy a betegség tette a fejére Darth Vader sisakját, vagy a saját választása volt. Talán mind a kettő.

Én, köszönöm, jól vagyok. Volt azóta néhány rossz döntésem, de többé nem hibáztam ekkorát. Szagról felismerem és elkerülöm a Vadereket.

Nézd meg ezt a galériát is: