Nem tartom magam bolondnak. Mások lehet, de az ő véleményük már rég nem érdekel. Öt macskával élek együtt a lakásomban. Páromat ritkítom, ez a szerelmi életemben is megmutatkozik. Gyerekem nincs, ezért vannak a macskák. Akartam-e gyereket valaha? Nem, valahogy nem éreztem rá soha késztetést, nem mocorog bennem, amikor az utcán babakocsit tologató, vagy gyerekükkel kézenfogva sétáló anyukákat, apukákat látok. Egyszerűen nincs meg bennem ez a fajta anyai ösztön.

Ahol van hely háromnak, négynek és ötnek is!

Bezzeg a macskák! Értük bolondulok. Eggyel kezdtem, mert pár évvel azelőtt szakítottam az akkori párommal és kicsit hiányzott a társaság. A macska nem túl nyomulós, de jelen van és pont ennyire volt szükségem. Aztán jöttek szépen sorban a többiek. A második azért, hogy ne unatkozzon az első, ha nem vagyok otthon. A harmadikat az utcán találtam egy viharos estén, nem hagyhattam ott. A negyediket tesóm hozta át hozzám ideiglenesen, amíg nem talál neki másik gazdit, aztán persze ott maradt, mert nekem úgyis van már három, ahol háromnak van hely, jut a negyediknek is. Az ötödiket menhelyről hoztam el, ahonnan a többit is, mert az ottlétemkor egész egyszerűen a nyakamba mászott és nem akart lejönni onnan. Ilyen helyzetben mit lehet tenni? Ha van már négy macskád, akkor nem kérdés. Kint úgyis tél volt, én meg nem vittem sálat, szóval jól is jött, amíg hazaértem. Az emberek furcsállották ugyan, de „macskás nőként” már hozzászoktam a sanda tekintetekhez.

Szóval minden szép, minden jó, de egyik nap arra ébredtem, hogy ketteske keservesen nyávog. A fürdőszoba padlóján találtam rá, nem volt jó bőrben. Irány az állatkórház. Vért nem tudtak már venni tőle, mert annyira kiszáradt. Hagyjam ott, szólnak, ha lesz változás. Tudjuk, hogy mi következett ezután. Hívtak, de már csak a rossz hírrel.

Gyászfolyamat

Amikor egy kiskedvenc távozik, a gazdik ugyanazon a gyászfolyamaton mennek keresztül, mint amikor egy ember szerettük megy el. Ugyanúgy fáj a veszteség, feldolgozhatatlan a halál, főleg, ha előtte nincs idő rá felkészülni.

Ebben a lelkileg nehéz időszakban jön a nagy kérdés: mit csináljunk kedvencünk élettelen testével? A klasszikus módszer nyilván a temetés, ami azért problémás számomra, mert az állattemető olyan messze van tőlem, hogy évente csak egyszer venném rá magam, hogy kimenjek oda és akkor még mindig nem érzem magamhoz elég közel az emlékét. Ráadásul sohasem lehet tudni, hogy az állattemető nem indiántemetőre épült-e, mert ugye senki nem akarja viszontlátni a kis kedvencét élőhalottként. (Igen, már tudok viccelődni a dolgon.) Halottam olyanról is, hogy speciális biológiai folyamatokkal természetes úton lebomlasztják a testet, de ez nekem még mindig bizarr. Csinálhatnék a játékából, vagy a kedvenc takarójából valamilyen emléktárgyat, például belevarrhatnám párnahuzatba. A talpnyomát kiönthetném gipszből, de ezek még mindig nem hoznák őt megfelelő közelségbe hozzám. A kertben elásás, virág/fa ültetése a holttestre szintén nem működik, mert nincs kertem.

Elég régóta opció az is, hogy hamvasztják a háziállatokat, a hamvakat pedig utána urnában átadják a gazdinak. A hamvasztás 850 C fokon történik. A kisállat súlyától függően 1-2 óra alatt a testből por lesz. Ilyenkor az állatka hamvai nem keverednek idegen anyagokkal, mint fa vagy brikett. Kizárólag a hamu kerül az urnába.

Magyarországon is elérhető szolgáltatás ennek továbbgondolása, miszerint a hamvakból emlékgyémántot, a szőrből ékszereket készítenek. Ezt én kicsit már túlbonyolítottnak éreztem és elveszne belőle szerintem a zsigeri lényeg.

Nekem a hamvasztás volt a legszimpatikusabb, hiszen amellett, hogy mindig velem lehet, esztétikus is, méltó emléket állít ketteskének. Már csak arra kell vigyáznom, hogy az urnát nehogy leverje valamelyik a megmaradt négy közül.

Galériánkban megtekinthető a macskák 6 személyiségtípusa!