Néhány évvel ezelőtt történt. Egy iskolában dolgoztam történelemtanárként, körülöttem csupa-csupa anyuka és néhány apuka ült: kis gyerekkel, közepes gyerekkel, nagy gyerekkel, kerek gyerekkel, szögletes gyerekkel, hosszú gyerekkel, rövid gyerekkel, mint Gombóc Artúr csokoládéi a Pompomban. Naphosszat mutogatták egymásnak a fényképeket, megbeszélték a pelust, az ovit, a hülye napközis tanárnénit, a tornádó utáni állapotban lévő kamaszszobát, az egyetemisták világfájdalmas gondjait. Nagyjából egy éve dolgoztam ott, és mivel sosem szóltam bele ezekbe a beszélgetésekbe, az egyik szünetben Gabi, a mögöttem ülő, nem kifejezetten a tapintatáról híres magyartanár átszólt nekem.

– És ti mikor akartok végre gyereket?

Így. Elnémult körülöttünk a sustorgás, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Igazából muris és kínos volt egyszerre.

A gyerekvállalás olyan dolog, amin akkor már régóta gondolkodtunk az élettársammal, Márkkal. Többször megbeszéltük, kiveséztük, elemeztük, és végül arra jutottunk, hogy nem szeretnénk. Mind a kettőnk múltjában vannak olyan sérülések, törések, fájdalmak, amik megakadályoznak az efféle felelősségvállalásban. Nem volt könnyű döntés, de harminchárom évesen meghoztuk.

És most ez a nagyhangú, önmagával végtelenül elégedett, háromgyerekes családanya itt állt velem szemben, és bőszen nézett a szemembe, mint egy támadásra kész bika. Gabi nem szeret engem, nyilallt belém a felismerés. Vajon a gyermektelenségemmel vívtam ki a haragját? Vagy mert a múltkor kijavítottam az értekezleten egy nyilvánvaló tévedését a munkáltatói jogokkal kapcsolatban?

Kicsit gondolkodtam, hogy kibújok a válaszadás alól, de gyorsan átírtam a forgatókönyvet. Helyre kell ezt tenni.

– Mi egyáltalán nem akarunk gyereket – válaszoltam csendesen.

Az anyukák között elképedt sóhaj söpört végig. Gabi összeráncolta a homlokát.

– Hogyhogy nem akartok? – kérdezte szigorúan, már-már mérgesen. Nyugodtan néztem a szemébe.

– Csak nem akarunk, és kész. Miért zavar ez téged?

Egy pillanatra elbizonytalanodott, de utána gyorsan visszaöltötte magára a magabiztos asszony maszkját, aki tisztában van a világ dolgaival.

– Gyerek mindenkinek kell – mondta eltökélten. – Egyrészt fogy a magyar, ezt meg kell állítani. Másrészt, ha nem lesz gyereked, akkor egyedül maradsz. Kiről gondoskodsz majd? Milyen célja lesz az életednek? És ki fog vigyázni rád, ha megöregszel?

Teljesen fel volt dúlva, én pedig azon töprengtem, milyen rossz élmények érhették, ha ennyire sebzett. Talán csak a saját félelmeit vetítette rám. Valószínűleg aggódik amiatt, hogy róla ki fog gondoskodni. Elvált. A gyerekei már nagyok. A legidősebb ki is repült. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, szinte kiabálni kezdett.

– Gabi! – szólt rá ekkor Timi, a rajztanár, és megérintette a karját. A dühkitörés a körülöttünk lévőket is meglepte.

– Senki jóváhagyására nincs szükségem – mondtam nyugodtan. – A tiedre meg különösképpen nem. Ez az én döntésem, és őszintén szólva azt sem igazán értem, hogy volt képed erre rákérdezni.

Erre már nem tudott mit mondani. Az asztalra dobta a kezében szorongatott mappát, és dühösen kiviharzott a szobából.

A kollégák sem tudták mire vélni Gabi viselkedését. Biztosítottak róla, hogy őket aztán nem zavarja, akárhogy döntök is. Egyszerűen nem értettem. Miért kéne hogy zavarja őket? Miért zavar ez bárkit is? Mi közük hozzá? Mi munkatársak vagyunk és nem barátok. Egy ilyen sértő kirohanást pedig még egy barátnak is nehezen bocsátanék meg, nemhogy egy félidegen tanáritársnak.

Gabi a következő óra után átköltözött a terem másik végébe. Többé nem szóltunk egymáshoz, ha szembementünk a folyosón, mindketten elfordítottuk a fejünket. Én másfél év múlva felmondtam. De ez már egy másik történet.

Azóta már van, akinek született, de a többség ma is gyerektelen. Nézegesd meg őket a galériánkban!