Péter és Hanna közt elválaszthatatlan apa-lánya kötelék alakult ki a hosszú évek alatt, bár ahogy az édesapa meséli, az egész olyan mintha egyik napról a másikra történt volna. Hanna most lett 21 éves, vagyis pontosan 16 éve élnek ketten, mióta a lány édesanyja tragikus balesetet szenvedett. Az ő igaz történetük következik.

Hanna ötödik születésnapját ünnepeltük, mindenki mérhetetlenül boldog volt. Aztán egy héttel később jött a felfoghatatlan, a feleségem súlyos autóbalesetet szenvedett, ennek következtében pedig több mint 3 hónapra kómába került, amíg egy napon a szervezete feladta a küzdelmet. Kemény napok voltak, szinte minden órámat a kórházban töltöttem, amíg a szüleim vigyáztak az összezavarodott és az anyját akaró kislányomra. Miután örökre elengedtük Ágit, hirtelen úgy éreztem, hogy itt a vége, fogalmam sincs mit csinálhatnék.

A munkahelyemen igen sokáig tolerálták a távollétemet, aztán azt is, hogy munka közben sem vagyok önmagam, de egy évnél tovább már nem húztuk ki együtt, fel kellett mondanom. Túl sok emlék kötött az addigi időszakhoz, Ágit szinte mindenki ismerte és én már abba is belefáradtam, hogy valaki szánakozó tekintettel néz rám. Nem mintha hálátlan lennék, de a gyász elképzelhetetlenül durva dolgokra képes, volt, hogy teljesen kifordultam magamból.

Végig a szüleimbe és a legjobb barátaimba kapaszkodtunk, utóbbiakkal minden évben elmentünk nyaralni és síelni, évközben kirándulni, ahogy azelőtt is. Lett új munkahelyem is, és őszintén jól esett, hogy az új emberek nem a családi hátterem tudatában ültek le velem dolgozni. Persze sosem titkoltam mi történt velünk, csak egyszerűen megpróbáltam úgy felfogni, hogy „mi ketten vagyunk most az új normális”. Már így vagyunk egy család.

De mindeközben én elképzelni sem tudtam, hogy más nőre nézzek, főként azt, hogy valakivel még egyszer összekössem az életem. Féltem és féltettem azt a köteléket is, amiért addig olyan keményen megdolgoztunk, egyszerűen nem álltam készen ennél többre.

Itt ismerkedett össze egy kis évfolyamtársával, akivel jó kamaszként minden erejükkel azon fáradoztak, hogy összehozzanak egy randit nekem és a lány elvált édesanyjának. Mint később megtudtam, ez ellen nem csak én tiltakoztam foggal-körömmel évekig, hanem a hölgy is. Aztán eljött a ballagás ideje és arra eszméltem, hogy a „kislányom” egyetemista lesz, méghozzá nem csak itthon, hanem Spanyolországban is. A nagy felvételi körüli lázban mégiscsak sikerült összetalálkoznunk az említett hölggyel „szülői kupaktanács”címszó alatt és meglepő módon, hamar kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Rájöttünk, hogy a gyerekeink iránti rajongáson kívül még számtalan közös van bennünk, így ha félve is, de elkezdtünk randizgatni.

Néha még ma is beszélek a feleségemhez, ha kimegyek a temetőbe, vagy ha rápillantok a fényképére egy régi albumban. Ilyenkor elmesélem neki, hogy milyen büszke vagyok Hannára, hogy ilyen csodálatos gyerek lett és hogy napról napra fantasztikusabb felnőtt válik belőle. Hihetetlen belegondolni, hogy majdnem 20 éve egyedül nevelek egy gyereket és hogy nem buktam meg szülőként, bár sokszor voltak hullámvölgyeim, kételyeim és bizonytalanságaim ezzel kapcsolatban. Ma sem csinálnám másképp, bár soha többé ne sodorjon ilyen akadályt elénk az élet. Köszönöm a lányomnak, hogy mindig bízott, kitartott, szeretett. És hogy felnőtt korában is büszke, boldog édesapja lehetek.