15 évvel ezelőtt István és felesége nagyon szeretett volna még egy babát az akkor 5 éves kislányuk mellé. A gyermekáldás azonban kicsit váratott magára, mi több, igen kalandosra sikerült. Aztán a sok megpróbáltatás után egyszer csak jó hírt közölt velük az orvos, de arra nem számítottak, hogy egyben életük talán legnagyobb döntése előtt állnak. Történetüket most a négy gyerekes apuka meséli el.

A lányunk születése után egy évvel már a következő babában gondolkodtunk, mert szerettük volna, ha nincs köztük túl nagy korkülönbség. Akárhogy próbálkoztunk azonban, nem akart sikerülni, így ellátogattunk az orvosunkhoz, aki azt mondta, hogy folyamatos gyulladásban van Nóri petevezetéke, ezért a sikertelenség; és hogy el kell végezni egy átfújást, aztán majd meglátjuk, hogy javul-e a helyzet. Sajnos nem javult: odáig jutottunk, hogy az egyiket ki is kellett műteni, és a sok természetes próbálkozás után megkezdtük a lombik programot. Akkoriban még egyszerre 3 embriót ültettek be, de két próbálkozásunk is kudarcba fulladt, ami eléggé igénybe is vett minket, nagyon el voltunk keseredve. Aztán új orvosgárda után néztünk, és megpróbálkoztunk még egy körrel, és láss csodát: az első ultrahangon két szívhang köszönt vissza ránk a monitorról.

Bármennyire is vágytam rá kimondatlanul, hogy így legyen, még engem is hidegzuhanyként ért a hír: „hát mégis igaz, akkor most hogyan tovább?!” Az orvos hagyott egy kis gondolkodási időt, hogy eldönthessük, szeretnénk-e megtartani mindhármukat, -ahogy ő nevezte ’A’, ’B’ és ’C’ embriót -, vagy a méhszájhoz legközelebb esőt elvetetjük.

Eldöntöttük, hogy megtartjuk az ikreket, kerüljön, amibe kerül. Nem tudtuk még mi vár ránk, hogy mennyi bonyodalommal, de egyben boldogsággal is jár 3 egykorú pici nevelése. Még csak azzal foglalkoztunk, hogy a terhesség viszonylag zökkenőmentes legyen. Persze mindig akadtak kérdések és bonyodalmak, és a 6. hónaptól kezdve a feleségem beköltözött a kórházba, de így éreztük biztonságosnak. Aztán egyik nap megtörtént a csoda: mindhárom pici, -két lány és egy fiúcska-, épen, egészségesen látta meg a napvilágot. Úsztunk az örömben, annak ellenére, hogy Nóri nem igazán tudott szoptatni, és már alig vártuk, hogy hazamehessünk velük abba a 60 nm-es panellakásba, ami akkor az otthon melegét jelentette számunkra. Hamar rájöttünk, hogy az etetéshez, fürdetéshez nem elég a 4 kéz, sőt néha még a 6 is kevés volt, így a hálószobánkon kívül, - ahol a kicsikkel együtt öten aludtunk-, anyósomék beköltöztek hozzánk a nappaliba, hogy mindenben a segítségünkre legyenek. 4 felnőtt és egy 5 éves gyerek voltunk, három csecsemőre.

Gyorsan telt az idő, közben elkezdtünk építkezni, hogy minél előbb megszüntessük ezt a zsúfoltságot és kényelmetlenséget, amit a kis lakásunk nyújtani tudott.

Nórinak sajnos elég hamar elapadt a teje, így igénybe kellett vennünk más anyukák által lefejt anyatejet is, amit bizony hamar meg is bántunk: nem volt túl jól ellenőrzött ugyanis a beszerzések helye és körülménye, és az egyik helyről, - utólag kimutatták-, friss tehéntejjel kevert anyatejet kaptunk. Csak a gyerekorvos gyorsaságán múlott, hogy nem lett végzetes a hiba. Bízom benne, hogy ma már ilyen nem történhet meg.

Ahogy cseperedtek a kicsik, egyre nehezebb volt őket hozni-vinni, és amíg a lift nélküli házban a harmadikon laktunk, a feleségemnek sokszor meggyűlt a baja a cipekedéssel. Én az egész baráti és ismerősi körömet összetrombitáltam kiságyakért, járókákért, így több mint tízet sikerült beszereznünk, hogy ne csak a mamáknál-papáknál legyenek tartalék ágyak, hanem a lépcsőházunkba is jusson belőlük minden fordulóra, hogy több körből ugyan, de Nóri le tudja vinni mind a 3 kicsit például a játszótérre.

A cikk az apamagazin.hu-n folytatódik.