Ez a cikk az ÉVA Magazin 2020-as 1. lapszámában jelent meg először „Változni és változtatni " címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Számba vettem, mi igazán fontos nekem és mi nem. Mi szerez sikerélményt? Hogyan tudom a meglévő tapasztalatomat, tudásomat és készségeimet új formába gyúrni a régi értékeimmel? Egyszerűbben fogalmazva: friss kaját főzni a hűtőben lévő, jó állapotú maradékokból. (A kotyvasztás mágiája az egyetlen, amiben jó vagyok a konyhában, a családom őszinte elismerésére, jóízű eredménnyel.) Vállalkozásba fogtam a legjobb barátnőmmel, Bondor Gabival, az ex-Wall Street-i vagyonkezelővel, aki egyébként – kis túlzással – a dzsungelben él a családjával Indonéziában. (Negyednapos időeltolódással dolgozunk egymással.) Értékmarketingcégünkkel olyasmibe vágtunk vele, amely ismeretlen terep volt mindkettőnk számára. Nekem például, az örök munkavállalói lét után, félelmetes volt a vállalkozás kockázata. Hogy vezetői utasítások helyett önmagamnak adom a feladatokat, mások által szabott határidők helyett a saját határidők önfegyelmével. Na jó, azért ez nem is mindig sikerül…

Az álmomat élhetem

Mégis, ilyen hatalmas változás kellett hozzá, hogy az álmomat élhessem. Értékmarketing-kampányokat szervezünk és üzenethordozó tárgyakat tervezünk, amelyek mind arról mesélnek, hogy egy-egy vállalat mi mellett áll ki, mit tart értéknek, kiket támogat, akiknek támogatásra van szükségük. A cégektől, amelyekkel dolgozom, azt kérdezem: kik vagytok ti a profiton túl? Mit vesztek észre a környezetetekből, amelyben működtök? Mi a fontos számotokra házon belül és házon kívül a termékeitek, szolgáltatásaitok sikerén és árán kívül? Dolgoztunk már globális és magyar cégekkel hátrányos helyzetű gyerekekért, a funkcionális analfabetizmus ellen, a generációk közti szolidaritásért, a szeretteinkre való odafigyelésért, fesztiválokkal emberi jogokért vagy épp környezetvédelmi érzékenyítésért. Növeltük a láthatóságát, gyakran a bevételét több olyan szervezetnek és alapítványnak, amelyek a közjóért küzdenek nap mint nap. És nekem ez a fontos: hogy bármekkora mértékben, bármilyen formában, de legyen valami kis pozitív hatásom.

Magamról kellett beszélnem, mély magamba nézéssel...

Hasonlóan nehéz önismereti utazás volt az is, amikor pár évvel ezelőtt a TED-előadásomra készültem. Még semmitől sem rettegtem ennyire életemben. A jogi egyetemi államvizsgámtól sem, de egykor kezdő műsorvezetőként az első élő adásomtól sem. Szörnyi Kriszta, a TED-konferenciák egyik meghonosítója – aki az előadásra felkért – megdöbbenve figyelte, ahogy a színpad mögött teljes testemben remegtem. Hogy izgulhat ennyire, aki húsz éve abból él, hogy nagy nyilvánosság előtt beszél? Én persze tudtam, mi a gond: a TED-en magamról kellett beszélnem, idegenek előtt, mély magamba nézéssel. Ilyet pedig korábban soha nem csináltam.

A szerepléshez szokott emberek nagy része – a látszattal ellentétben – introvertált, színpadon, kamerán kívül zárkózott, sokszor hallgatag. Én inkább kérdezni szeretek, semmint hogy magamról beszéljek. Az olyan magánéleti helyzeteket pedig kínosan kerülöm, ahol nekem kéne reflektorfényben lennem. Például minden évben attól rettegek, hogy valamelyik szerettem szervez egy meglepetésbulit, ahol engem fognak ünnepelni. Még egy szűk körű koccintásra sem hívtam össze barátokat sosem. Érthető, ha valaki meglepődik, hogy egy tévés újságíró introvertált. Csakhogy én tévésként nem arra szerződtem, hogy magamról beszéljek, hanem másokról. Élethelyzetekről, folyamatokról, rendszerekről, háborúkról, békékről és emberekről, akik mindezeket létrehozzák. Az a szakmám, hogy más embereket kérdezzek arról, hogyan alakult az életük és hogyan alakították a környezetüket.

Amikor felkértek a TED-re, megdöbbenve fogtam fel: a mondandóm tárgya az lesz, hogyan alakult az életem és hogyan alakítottam a környezetemet. Feszülten hallgattam az előadásom mellett sorolt érveket: húsz év van mögöttem, kacskaringós, érdekes életúttal, amelynek vannak mások számára hasznos tanulságai. Jól megoldott feladatok, sok változás és változtatás, olykor saját akaratból, olykor kényszerből bevett éles kanyarokkal. Világbolyongás, hazatérés, különböző kultúrák integrálása az életembe. Vannak ennek mások számára érdekes, esetleg inspiráló tanulságai, mondta Szörnyi Kriszta. Velem a rémülettől forgott a világ, de összeszedtem magam és megcsináltam az előadást. Negyedórás beszédbe szőttem életem fontos, fájdalmas traumáit és boldog katarzisait, figyelve arra, hogy a mondandóm azok számára is releváns legyen, akik teljesen más dolgokkal foglalkoznak, mint én. Igyekeztem nem magamra gondolni tehát, amikor magamról kellett beszélnem.

Fegyveres zavargásról tudósítani könnyebb, mint prezentálni

Mesélek például arról, miért nem akartam soha „létrát mászni” a karrieremben. Sosem érdekelt a felfelé haladás pozíciókban, más dolgokat tartottam fontosnak. Vagy arról, hogy mik a hibáim, milyen mentális karanténba zár, amikor bizonyos feladatokról úgy gondolom, képtelen vagyok megugrani azokat. Meggyőződésem például, hogy egy fegyveres zavargásról tudósítani sokkal könnyebb kihívás, mint prezentációt készíteni. Utóbbinak ezért még soha életemben nem mertem nekifogni. Gázmaszkban tudósítani éles fegyverek között – attól nem félek, mert ismerem a helyzet követelményeit. Más esetekben meg a saját magam által gyártott szorongásfal akadályoz az előrejutásban. Akár olyan hétköznapi kihívásoknál is, mint a PPT-készítés. Gyakran beszélek arról, mennyi sikert és örömöt hoz nekem, hogy a jelenben élek, nem a jövőben. Hogy nem tervezek, hanem csinálok, hogy inkább sokat nevetek a tévedéseimen, mint hogy elégedetten bámuljam a sikereimet. Nem lettem gazdag, nem lett hatalmam vagy nagy befolyásom, de egyik sem érdekelt soha. Szabadnak és boldognak viszont megmaradtam.

És leginkább mesélek arról, hogy valamiféle „karrierút” megtervezése helyett mi az, ami a nagy váltásaimban mindig segít. Pár alapérték, amelyeken nem változtatok. Például a szilárd meggyőződésem arról, hogy minden ember egyenlő és teljesen azonos esélyek járnak (járnának, a fene egye meg) nekünk a képességeink kibontakoztatására. Ennek a hitemnek nagy hasznát vettem újságíróként, például nem esek hasra önmagában státusztól vagy hatalomtól, és teljesen azonos érdeklődéssel és tisztelettel foglalkozom olyanokkal, akiknek bármilyen szempontból és okból kevesebb jutott az élettől a sikeresnek tűnő embereknél. Az a dolgom, hogy az ő hangjukat segítsem felhangosítani arra a hangerőre, ami a náluk szerencsésebb embereknek (például nekem) jutott. Amikor magamról mesélek helyeken, ahová mesélni hívnak, leginkább ezt szeretném átadni: érdemes radikálisan változni és változtatni, tudva, hogy a zuhanástól a szilárd értékek és a szilárd partnerek mentenek meg. És hogy állok a prezikkel most, hogy nagyvállalatoknál kopogtatok nap mint nap? Sehogy. Továbbra sem merek velük próbálkozni. Szorongok a kudarctól. Ezért aztán, menő kifejezéssel élve: outsourceolni szoktam a feladatot...