Amikor tíz éve megszületett a kislányom, nagyon figyeltem rá, hogy a kezdeti szimbiotikus idők után az anyukája néha elszakadhasson a gyerek mellől, és legyen némi énideje. Úgy kellett neki, mint a falat kenyér amúgy – ismertem jól, tudtam, hogy enélkül begolyózna a gyermekágy mellett. Mivel én rugalmas időbeosztásban dolgoztam, csütörtökönként az egész délelőttöt bevállaltam a gyerekkel. Anyuka addig elment bikram jógára, és kiizzadta magából az egész hét alatt felgyülemlett feszkót.

Igen ám, de a gyereknek is kellett a friss levegő, úgyhogy én ilyenkor babakocsiba tettem a picit, és toligattam fel-le a napon. Aztán a sufniban felfedeztem egy kis, csővázas gyerekülést. Olyan volt, mint egy régi, csehszlovák hátizsák, csak a babkonzerv meg a steppelt hálózsák helyett a gyereket tudtam a hátamra venni. Több se kellett: elkezdtem róni a környező utcákat. A baba meg a ringatózástól és a friss levegőtől hamar kómába esett, és édesdeden csorgatta a nyálát a fejem búbjára. Micsoda idill! Alig vártam a csütörtökök délelőttöket.

Ungot-berket, valamint Tolnát és Baranyát is bejártam a kislányommal a hátamon. Egyetlen baj volt csak: mire elaludt, általában forgalmasabb részre érkeztünk. Dudaszó, kutyaugatás, bukolikus flexelés – mindig akad valami olyan zaj, ami felriasztotta a csöppséget. A forgalmasabb rész Sasad teteje volt – és egyszer, egy óvatlan pillanatban bementem a gyerekkel a Farkasréti temetőbe. Se duda, se ugatás, se flex – csak a mély és nyugalmas csend, a temető növényei által termelt, haraphatóan friss levegő, és a koszorúk finom fenyőillata... A csütörtöki program végül az lett, hogy egy-másfél órán át a sírok között barangoltam a pár hónapos kislányommal. Végre nyugalmat leltünk a temetőben, és egészen beleszerettem a növényzetbe, valamint az őszi avarban való gázolásba.

Akkoriban nagyon ment a Foursquare-alkalmazás, aminek az volt a lényege, hogy ha említésre méltó helyet találsz valahol, azt felteheted a térképre. Mikor már nagyon unatkozni kezdtem, elkezdtem a híres holtak sírjait felpakolgatni a Foursquare-re. Ezzel az egész temetőjárásnak lett egy külön izgalma: tulajdonképpen, az alvó gyerekkel való nyugodalmas sétálás átalakult egyfajta bizarr kultúrmisszióvá. A gyerek sajnos/hálistennek hamar kinőtte a vascsöves kis háti hordozót, és a Foursquare is olyan bonyolult lett, hogy inkább töröltem a telómról. Viszont, a Farkasréti temetőről mindig azok az idilli napok és időszakok jutnak eszembe, amikor a kislányom még olyan ennivalóan pici volt, és a világ is jóval egyszerűbb volt, mint most. És mellesleg a mai napig pontosan tudom, hol nyugszik a Farkasrétiben Bartók Béla vagy a Latabár-család. Egyszer ennek a tudásnak is lesz haszna – érzem!

6 dolog, amit jobb, ha nem mondasz valakinek, aki épp gyászol: