Barcza Dániel tájépítész másoddiplomáját a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktori iskolájában szerezte. A fiatal szakember feleségével évekig külföldön – Nagy-Britanniában és Belgiumban – lakott, ám nemrég hazatértek. Barcza azóta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Design Intézetének igazgatója és az egyetem fenntarthatósági kutatócsoportjának, a MOME EcoLab-nak a vezetője.

Mi hozott haza? A kalandvágy?
A kisfiam. Most egyéves, és úgy döntöttünk, jobb neki itthon, a család közelében, Magyarországon felnőni. Nem biztos, hogy végleg, de most hazaköltöztünk, és élvezzük az itthoni, családos-barátos légkört.

Lazán ment a váltás?
Van egy kis kultúrsokk. De ha úgy állok hozzá, hogy mindennek a jó oldalát nézem, azért nem olyan nehéz.

Mondj néhány jó dolgot!
Nagyon klasszak az ország adottságai és klasszak az emberek. Hihetetlen lehetőségek vannak. Például az a terület, ahol én dolgozom – a fenntarthatóság és a klímavédelem –, szemlélhető úgy is, hogy alig ismert téma. De úgy is, hogy óriási fejlődési potenciál van benne. Van még mit tenni.

Miért vagyunk ennyire lemaradva?
Nehéz erre válaszolni. Mással van elfoglalva a társadalom, sokaknak kell szembenézniük mindennapi megélhetési problémákkal. Ezt valamennyire én is tapasztalom, hiszen itthon az én életszínvonalam is megváltozott. A másik ok, hogy a fenntartható fejlődés témája Közép-Kelet-Európában valahogy kiesik a közgondolkodásból.

Hogyan lehetne ezen változtatni? Felülről kéne irányítani, vagy a civileknek kellene jobban megindulni?
Mindkét oldalon a másikra mutogatnak. „Alul” azt mondják, hogy ezt a politikusoknak kellene szabályozniuk, a politikusok meg azt mondják, hogy ők addig nem lépnek, amíg a társadalom nem kényszeríti rá őket. Én meg úgy gondolom, ezt mindkét oldalról egyszerre kell generálni. Akkor sikeres a dolog, ha az alulról jövő kezdeményezés középen találkozik a felső akarattal.

Úgy tűnik, a formakultúrára sincs felfokozott igénye a társadalomnak.
Magyarországon a vizuáliskultúra-oktatás tragikusan alacsony színvonalú, és nem tulajdonítunk neki fontos szerepet. Ellentétben Finnországgal vagy Dániával, ahol a 70-es években elhatározták, hogy komoly dizájnstratégiát alakítanak ki, és az ország kultúráját részben erre alapozzák. Finnországban egy egész gazdasági rendszer épül rá, s az oktatásban is központi kérdés a forma és a vizualitás. Egy ilyen dizájnstratégia nálunk is jól működhetne. Ezen dolgozunk a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.

Pontosan min is dolgoztok?
Hogy hogyan lehet egy kreatív, tudásalapú társadalmat fejleszteni a dizájn segítségével. Hogyan szőheti át a gazdaságot a dizájn. Fontos, hogy párbeszédet nyissunk Nyugat-Európával, a világgal. És legfőképpen Ázsiával – hiszen Európában az ipar halott. Az itteni tervezők ázsiai cégeknek dolgoznak, és interneten tartják velük a kapcsolatot.

Egy olasz sportkocsit mindenki felismer. Egy svéd bútort is. Lesz-e valami hasonló magyar specialitás is?
Erről is kéne, hogy szóljon a dizájnstratégiánk. A skandináv dizájn tradíciókon alapuló, de tudatosan megteremtett dolog. Ezt Magyarországon is meg lehetne valósítani. Vissza kell nyúlni a gyökereinkhez, de rugalmasan kell kezelni őket. Nem szabad beleragadni a folklórba és a nemzeti hagyományainkba. Szabadon, vidáman kellene használni az alapanyagot.

Hol érdemes elhinteni azt a gondolatot, hogy a dizájn nem is olyan drága, azonban megemeli az életminőséget?
Az oktatásnak lenne ebben nagy szerepe. A középiskolában, sőt már az általános iskolában. Hogy a dizájn nem divat vagy pénztárca kérdése, hanem egy emberközpontú gondolkodásmód. És itt újra bejön a fenntarthatóság témája. Vannak új szempontok, amelyek egyre élesebben napi kényszerítő erővé lesznek. Hogy egy termék fenntartható módon működik-e. Hogy a gyártáshoz mennyi energiára és anyagra van szükség. Hogy mekkora a tárgy élethossza, életciklusa. Ma – például egy telefoné – nagyon rövid. Két év alatt le lehet selejtezni. Ez a gazdasági fejlődés mennyiségi értelmezéséből adódik. De ha a minőségi értelmezést választjuk, rájöhetünk, hogy a felgyorsult fogyasztási szokások nem adnak hozzá az életminőségünkhöz. A környezeti káruk azonban óriási.

Belegondoltál mindebbe, amikor gyereket vállaltál?
Abszolút. Benedeknek nehezebb dolga lesz. 2050-ben súlyosabb helyzetben kell majd helytállnia, mint ma nekem. És hozzáteszem: olyan helyzetben, amit én okoztam. Évente három-négy árvíz lesz Magyarországon. Aszályok lesznek.
A világ szegényebb, fejlődő vidékeiről nagy számban érkeznek majd menekültek. Ezekért én is felelős vagyok. Így aztán igyekszem úgy élni, hogy a felelősségem minél kisebb legyen.

Hogyan?
Amit az egyetemen tanítok, azt igyekszem a gyakorlatban is megvalósítani. Gyalog vagy kerékpárral járok. Mostanáig nem volt autónk, de a babakocsi-szállítás miatt nem tudtuk elkerülni. De csak kéthetente használjuk. Heti egyszer eszem csak húst. A víz- és energiafogyasztásomat igyekszem a lehető legalacsonyabban tartani. Helyi termékeket vásárolok és próbálom a lehető legkevesebb hulladékot termelni. Ami pedig elkerülhetetlen, azt igyekszem újrahasznosítani. Gyakorlom, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyomom, de ez nekem is egy tanulási folyamat.

Számít az, ha te így élsz, de a nagy többség meg nem?
Nehezen tudnék a fiam szemébe nézni, ha nem ezt tenném.
A doktori értekezésednek szép hosszú címe van: Tér és táj. Növényépítészet falusi temetőkben. Etűdök növényravatalozókra. De miről is van szó?
Az 50-es évek táján teljesen kiveszett a szakralitás a temetkezési kultúrából. A korábbi évszázadokban a család körében lehetett felravatalozni a halottat. Otthon, a tisztaszobában, ahol a születés is történt. Ezt a tradíciót közegészségügyi indokokkal megszüntették. Kötelezővé tették a halottasházat és a ravatalozót. A folyamat – ahogy a születés is – kikerült az otthon köréből. A rendelet azt hozta magával, hogy fel kellett építeni egy csomó ravatalozót, mindenféle építészeti előkép nélkül. A helyi kőművesek úgy építettek, ahogy tudtak. Így születtek buszmegállóra, családi házra vagy kicsinyített templomra emlékeztető ravatalozók. Van néhány jól sikerült, de a többség tragikusan kulturálatlan, és alkalmatlan a végtisztesség megadására.

Neked meg kapóra jött a kertészeti vonatkozás.
Tájépítész vagyok, a növényvilágban vagyok otthon. A ravatalozók felmérésekor Janáky István és Herczeg Tamás építészekkel dolgoztunk, én a növényzetet vizsgáltam. És azt találtam, hogy a magyar temetőkben ez rendben van. Sőt, néha elképesztően szép. 100–200 éves fák, gyönyörű növények, borókaszőnyegek – a temetők legértékesebb része a növények élő szövete. Arra gondoltam, talán lehetne növényből készíteni épületet. Egy ravatalozó nem olyan, mint egy hagyományos épület. Nem kell feltétlenül esőállónak és hőtartónak lennie, más dolgokat kell biztosítania. Mélységet, emelkedettséget kell sugallnia. Elgondolkodásra kell indítania. A növény nagyon alkalmas erre. Az első lépés az volt, vajon növényből létre lehet-e hozni építészeti elemeket. Falat, tetőt, boltozatot, alagutat. A kertművészet történetében ennek óriási hagyománya van a római időktől a reneszánszon és a barokkon át a mai időszakig. Nyírással, metszéssel és alakítással arra tudjuk késztetni a növényt, hogy falként nőjön. Vagy hozzon létre az ágrendszeréből tetőzetet. Ezután azt figyeltem, hogy a növény mint önálló lény mit tesz hozzá magához az alkotáshoz.

Mennyire tud változatos lenni egy növényépület?
Ha például különböző növényekből alakítok ki alagutat, akkor ezek a maguk ritmusában új s új színeket és formát adnak az alagútnak. Az egyik rész már levelet bont, más még a rügyfakadásnál tart: nincs az évben két olyan nap, amikor ugyanazt az arcát mutatná.

Mennyire tudjuk elfogadni a növényfalakkal körülvett ravatalozókat?
A hazai kultúrában nem nagyon van benne az, hogy valamit folyamatosan fenntartsunk. Pedig egy növényépületnél ez az igazán kritikus pont. Ráadásul az ültetéstől 10–15 év, amire látványos eredményt érhetünk el. Ilyen hosszú távra nem tud tervezni egy közép-kelet-európai ember. Nem képes azt mondani, hogy oké, akkor 100 éven át gondozzuk majd. Angliában van egy borókabokrokból álló, 7-8 méteres, gyönyörűséges alagút, amit 12 apostolnak hívnak. Úgy néznek ki, mint az óriások, kitárt karjukat egymás vállára helyezik. Tetőzetet és alagutat hoztak létre. Ebben az esetben 100 éven keresztül ugyanazt akarta egy közösség. Ez itthon elképzelhetetlen.

Majd a gyerekeink.
Egyelőre úgy gondolom, van hatásom a gyerekem nevelésére, s ha rajtam múlik, szeretni fogja a természetet, az élet ciklusait a születéstől a halálig.

Jól sejtem, hogy a növényépítészet bárhol megjelenhet? Például házasságot kötni is szép lehet egy lugasban, de egy nyári napon a fröccs is jobban csúszhat ilyen környezetben.
Természetesen nem kell a növényépítészethez szakrális dolgokat párosítani. Lehet ez könnyed, vidám kulisszája a hétköznapoknak. Éppen most készülök a kertünkben egy almafalugast kialakítani. Ott lehet majd baráti, családi összeröffenéseket rendezni, de néhány év múlva Benedek is felmászhat rá.

Az interjút Bus István készítette a 2011. évi májusi számba. fotó: Galgóczy Németh Kristóf. Minden jog fenntartva.