Nekem a foci… Töredékek a labdarúgásról az Európa-bajnokság kapcsán

The show must go on. Bár a magyar csapat sajnos kiesett, mély seb azért nem esett a nemzet testén, szép volt fiúk, a focitéboly nélkülünk is dübörög tovább egészen július 11-ig, hogy a Wembley-ben váljon el végül, ki a 2020-as év legjobbika.

Nézem a meccseket válogatás nélkül, amikor épp ráérek, és annyi minden eszembe jut közben: párás nosztalgiába csomagolt gyerekkor, régi emlékek, ilyen-olyan döntések, élmények, érzések, ráadásnak még a politika is. A futballmágia hat rám és beindítja az emlékezés folyamatát, mint Proustnál a madeleine süti. Ki hinné, hogy egy vacak sportág ennyi mindent jelenthet egy ember életében?

Boyhood

1. Figyelem, parabolikus történet következik. Tizenegy lehetek, a fejem már telistele a szokott szocializációs klisékkel: tiszteld apádat és anyádat, ne lopj, ne csalj, ne gyilkolj, ne hazudj, és legfőképp szurkolj a magyaroknak. Édesapám nagy fradista (akkor még), következésképpen én is, és büszkén nézem a Ferencváros – Valamelyik Külföldi Csapat meccsét otthon a tévé előtt, talán először egymagamban. Kettesben vagyunk, a meccs és én. Mint mikor az ember egyszer csak meg tudja kötni a cipőfűzőjét.

A magyar csapat azonban nekiáll csalni. És hazudni. Szinte csak lopni nem. Láthatatlan akadályokban bukik fel, stoplival beletalpal az ellenfél bokájába, ripacskodik, műzuhan, fetreng a földön indokolatlanul. Elbizonytalanodom, és némi gondolkodás után arra jutok, az általános erkölcsi intelmek valószínűleg magasabb rendűek a nemzeti érzelmeknél. Elvégre a Tízparancsolatban ott van, hogy ne hazudj, de az nincs, hogy szurkolj a magyarnak minden körülmények között. Ergo a csapat ellen fordulok. Győzzön a jobbik, mármint a jobbik erkölcs, azaz a szépen, szabályosan játszó ellenfél. Egy csaló banda nem érdemel lángoló érzeményeket.

Világképem tökéletesen összekavarodik, amikor apámnak beszámolok jellemfejlődésem fontos állomásáról, ő meg összevonja a szemöldökét. Soha nem szabad a magyarok ellen fordulni! De hát direkt szabálytalankodtak! Akkor sem. Magyar vagy, a hazádnak illik szurkolni. De hát becstelenek voltak! Hazudtak! Csaltak! Akkor is.

Tényleg így van. De ki érti ezt? És pláne ki tudja megmagyarázni?

2. Korosztályom alapélménye, hogy a magyar válogatottat megtörhetetlen átok sújtja: szégyenteljes gólok a kilencvenötödik percben, vállalhatatlan hibák, szörnyű védekezés, nulla energiabevitel (külön bekezdést érdemelne Vitray Tamás közvetítői stílusa, mely a mai pörgős-viccelődős szpíkerek korában különösen figyelemreméltó). Ezt az átkot törte meg a 2016-os Eb sikersorozata, amely mitikus magasságokba ugyan nem emelte a válogatottat, mint Puskásék idejében, de legalább visszahelyezte a futball világtérképére. A bajnokság olyan mikropillanatokat szült, minthogy töritanár kollégámmal érettségi közben felváltva osontunk ki a folyosóra, és bámultuk a magyar –portugál meccs stadionhéroszait egy ócska laptopon. A korábbi években – évek? Inkább évtizedek - kénytelenek voltunk idegen válogatottakat a szívünkbe zárni, ha intenzív érzelmeket akartunk átélni egy komolyabb rangadón. Így történhetett meg, hogy 1990-ben egy itáliai nyaralás alatt jobb híján az olasz válogatott rabja lettem az országban akkor zajló – visszatekintve meglehetősen satnya – világbajnokság miatt. A szikrázó tengerpart helyett a hotelszobában kuksoltam, és bámultam a csapat meglepetéssztárját, Salvatore „Toto” Schillacit. Emlékszik még bárki is erre a névre? Egyvébés előadó volt, egy gólszegény játéksorozat idősödő gólkirálya: harminciksz éves, kopaszodó, karikalábú. Imádtam. Az olaszok azonban tizenegyespárbajban kikaptak a Maradona vezette argentinoktól, a vereséggel darabokra törve tizenhárom éves szívemet. 16 évet kellett várni az összeragasztással, amikor is – mit tesz isten – szintén Olaszországban nyaraltunk, és mint valami isteni igazságszolgáltatás, mely igazolja, hogy a világban végül csak helyrerázódnak a dolgok, az olasz válogatott emelhette magasba a kupát a 2006-os vébé döntőjében.

Foci és nők

Nem vagyok nagy labdazsonglőr: egész életemben csak egyszer rúgtam bőrt, azt is a szajlai focipályán. Viszont kamaszkoromban és fiatal felnőttként is szerettem a jó mérkőzéseket. Amikor társasági meccsnézés közben kiderült, hogy nemcsak a focisták segge érdekel, hanem értelmezni is tudom a pályán történteket, hogy nem kell nekem elmagyarázni a les fogalmát, és azt sem hiszem, hogy a kötény az, amit a konyhában felakasztanak, mindig álmélkodó férfitekintetek kereszttüzében találtam magam. Kellemetlen érzés volt, de szerencsére úgy tapasztalom, ez a hímsoviniszta rácsodálkozás eltűnőben van. A nők többé nem civilek a pályán. Több ismerősöm focizik külön, vagy akár egy csapatban a férfiakkal, voltak, akik játékvezetői álmokat is dédelgettek. Mán-Várhegyi Réka novellája, A csatárnő bal lába életveszélyes pedig egy különös hangulatú, ironikus-fantasztikus, vágyteljesítőnek is tekinthető írás: a hősnő álmában Lionel Messiként kel életre, és szédületes karriert épít.

Kisebb százalékban, de persze olyan ismerősöm is akad, aki többre becsüli bizonyos focisták férfiúi vonzerejét, mint a megannyi csodás gólt, cselt, becsúszó szerelést. Kinek a papné.

Nem mindenki bírja

Sokak gyomra nem veszi be a focimeccsek híres tökéletlenségét, esetleges, gyakran spontán helyzeteit, a szabálytalanságok szubjektív megítélését. A játékvezetői tévedések lehetősége akár igazságtalanságnak is felfogható: a bírónak csak két lába és két szeme van, mégis egy hatalmas pályát és huszonkét játékost kéne belátnia. A helyzeten sokat változtatott a videóbíró bevezetése, de a végső ítéletet még mindig az a kis emberke mondja ki, aki ott lohol Ronaldo vagy Szalai mellett, és közben esetlenül kerülgeti a labdát.

A találomra hosszabbítás sem osztatlan kedvenc: mi az, hogy egy meccs nem addig tart, ameddig a szabályai meghatározzák? Lehet két, három vagy akár öt perces hosszabbítás is, általában tököléstől függően: a mindenható játékvezetői síp sokak álmát valósította már meg vagy törte ketté annak fényében, hogy túl korán vagy túl későn szólalt meg.

A tizenegyespárbajokat szerintem mindenki gyűlöli, felesleges sok szót vesztegetni rá. Én a magam részéről mindig kimegyek az elején. Nem bírják az idegeim.

És az milyen már, hogy ha valaki megsérül, lehet folytatni a meccset? Nem elég a szerencsétlen csapatnak, hogy önhibáján kívül lerúgták egyik játékosát, ráadásul még neki kell emberhátrányban harcolnia?

Foci és politika

Cikkünk legkényesebb része következik, mely aktuálisabb, mint valaha. Anélkül, hogy szakértői elemzésekbe bocsátkoznék, inkább csak szomorúan megállapítom: idén először éreztem valódi megosztottságot, aminek 2016-ban még híre-hamva nem volt, azaz hogy a labdarúgást illetően népünk nem zár össze. Sőt. Épp a magyar-portugál napján sikerült a szégyenletes homofób törvényt megszavazni, ennek hatására több ismerősöm kiírta a Facebookra, hogy ő bizony a portugáloknak szurkol. Ilyet sose láttam korábban. Édesapám felesége a német-magyar előtt bánatosan emlékezett, hogy régen milyen lelkes szurkoló volt, de mostanában a politika elvette a kedvét (azért hozzáteszem, a góloknál ő visított a legjobban). A szenzációs magyar-francia meccsen rúgtuk első gólunkat, s miközben dőlt-borult a kocsma és éljenzett a nép, tanult barátnőm, nem viccelek, negyed órán keresztül dohogott mellettem, hogy ez tutti bunda volt, elcsalták a meccset, a miniszterelnök pénze van a dologban, milyen érdekes, hogy mindig velünk történnek ilyen csodák. Egészen addig a pillanatig fel nem tételeztem volna róla, hogy fogékony a konteókra, s lám, a mindent erodáló, minden ízében átpolitizált diskurzusok nála is megtették hatásukat.

A másik oldal? Személyesen kevés szerencsém van hozzájuk, de a médiából átszivárgó hírek nem töltenek el indokolatlan derűvel. Miért állítanak elő magyar szurkolókat Münchenben? Náci jelszavakért, agresszivitásért, buzizásért. My home, sweet home.

Szerencsére ismerek olyanokat is, akik megőrizték az ép eszüket. Ott van példának okáért Gulácsi Péter. Aki egy fantasztikus kapus, aki rengeteget tett bele, hogy idáig eljussunk, és aki kiállt a szivárványcsaládok mellett, magasról téve rá, mit gondol róla a pörkölt- vagy épp Gucciszagú nómenklatúra. De ilyen a férfi is, akivel élek. Kriszta. Gabi. Nem politikai szemüvegen keresztül nézik és ítélik a válogatottat, hanem tiszta szívből, magától értetődően szurkolnak értük, és közben egyetlen percre sem árulják el az egyetemes emberi értékeket.

Valahogy így kellene. Vagy tévednék?