JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma
most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Milyen mindkét oldalt kipróbálni? Egy érettségiztető tanár, aki valaha érettségizett

Borítókép: Milyen mindkét oldalt kipróbálni? Egy érettségiztető tanár, aki valaha érettségizett Forrás: Getty Images
Kétféle nézőpontból viszonyulok az érettségihez, ültem ugyanis eleget mind a két oldalán. Egy magyartanár vallomásai.

Régesrégről, még az idők kezdetén túlról szűrődik vissza a saját érettségim emléke. Sajgó, cudar emlék. Nem voltam tanulógép, a gimnáziumi évek inkább szórakozással teltek. Szívesebben vackoltam magam alternatív rockklubokba, mint az íróasztalom mellé, iskolai cuccot emberfia énnálam nem látott, a könyörtelen szülői-társadalmi elvárások és a saját valóságom közé szépen húztam egy képzeletbeli határvonalat. Rettenetes is volt, hogy a végeláthatatlan bulizást rendre megszakítják afféle hiábavalóságok, mint az iskola: egyedül az izgatott belőle, hogy elolvassam a kötelezőket (is), mert olvasni mindig szerettem, és matekból meglegyen a kettes.

A taktika egy ideig bevált, de pont az érettségi táján nyomtalanul felszívódott. Mint a hárítás mechanizmusának abszolút nagymestere, az utolsó utáni pillanatban, azaz a szóbelit megelőző este ültem le egy hatalmas adag kávéval az íróasztalhoz, hogy én most bepótolom, amit még nem tudok. Két óra után adtam fel, a kávét kiöntöttem és inkább lefeküdtem aludni. Másnap, nem lévén jobb ötletem, a villamos alá ugrást fontolgattam, az is egy megoldás lehetett volna, vagy legalább a lábamat teszem a sínekre, gondoltam, törött lábbal mégsem lehet vizsgázni. Elmentem végül, de a következő négy óra – ottliki élmény – két évnél is tovább tartott. Belesültem még a magyar feleletbe is, pedig az írásbeli után nekem gratulált az elnök az évfolyam legjobb irodalomdolgozatához. Az persze könnyű volt, az Édes Annáról írtam hosszú, empatikus, idegen szavaktól hemzsegő elemzést, Kölcsey azonban sosem tartozott a kedvenceim közé. Töriből pedig megbuktam. Ezer százalékra tudtam mindazt, ami érdekelt, például a honfoglalást vagy a fasizmus kialakulását, sajnálatos módon azonban a közbülső szakaszok gellert kaptak az emlékezetemen. Naná, hogy ilyen tételt kaptam.

Különben sem voltam jó felelő. Gyötört a szociális fóbia, a verbális eszköztáram is hagyott némi kívánnivalót maga után, különösen, amikor tíz bambaarcú felnőtt bámult rám egy mesterségesen kettéválasztott tér túloldaláról. Stresszhelyzetben tökéletesen megnémultam, rövid küzdelem után lehajtottam a fejemet és engedelmesen megadtam magamat a sorsnak.

Így esett tehát, hogy az érettségimet kétszer ültem végig. Ősszel sikerült. Érdekes, nyom nélkül hullott ki a fejemből, másodjára melyik töritételt húztam.

Amikor először érettségiztettem tanárként, a helyzet szinte módosult tudatállapotba űzött. Már a gondolatától szorongtam, hogy majd felidéződik bennem a borzalomnak az a régvolt négy órája. Úgy tűnt mégis, maradandóan nem vésődtek a tudatomba az emlékek, nem szaladtam ki bőgve a teremből, teszem azt, bár árulkodó, hogy mindenféle nem helyénvaló dolgok estek meg velem a bizottság szeme láttára. Nem nyomtattam ki például a szóbeli tételsort. Nem elfelejtettem, hanem fogalmam se volt róla, hogy kell. Szóval miközben a húzásra váró vizsgázó szelíd szemekkel nézett rám, én könyörögve forogtam körbe, hátha valamelyik kollégám hahotázva közli, ne ijedjek meg, a nyomtatás nem is az én dolgom, és előbűvészkedi az asztal alól a papírokat. De semmi ilyesmi nem történt. A vizsga rögtön az elején leállt, én pedig mehettem a titkárságra égni.

De mint a világon mindent, az érettségiztetést is hamar megszokja a (tanár)ember. Eleinte habzsolva javítottam a dolgozatokat, mintha madártej lenne, ami tönkremegy, ha nem fogyasztom elég gyorsan. A negyedik alkalom táján elillant a rítus nosztalgikus varázsa, mechanikussá vált a javítás, a feleletek. Idén tizenegy írásbelim van, régi ismerősként üdvözlöm a szövegértést, az érvelést, a szövegalkotást, még a tipikus dolgozatírói hibák is teljeshasonultak az évek során, mint a mássalhangzó-törvények. Van ennek az egésznek még létjogosultsága, töprengek. Szükséges az érettségi ebben a formában? Jó az valakinek, hogy a gyerekek magolnak és rettegnek, mint én évtizedekkel korábban? Nem kellett volna rég lecserélni valami másra?

Aztán persze visszagörnyedek a dolgozatok fölé. A diákoknak valahogy át kell botorkálniuk a felnőttkornak nevezett éra küszöbén, a külső körülményektől függetlenül pedig a tanárnak illik mellettük állnia. Már amíg lehet.