"Aki egy kicsit meghalt, az tanul meg élni” – Mester Anikó és Mester Attila, egy kollektív traumát átvészelő pedagógus házaspár története

Borítókép: "Aki egy kicsit meghalt, az tanul meg élni” – Mester Anikó és Mester Attila, egy kollektív traumát átvészelő pedagógus házaspár története Forrás: Mester Anikó
Anikó és Attila átlagos tanárházaspár, akikkel nem mindennapi dolgok estek meg. Egészségügyi, mentális és társadalmi körkép a ma Magyarországáról.

Mester Attila egy fővárosi gimnáziumban dolgozik testnevelő tanárként. Saját bevallása szerint botladozó, ügyetlen ember volt mind a szakmájában, mind a magánéletében, aztán megtámadta egy súlyos betegség. A sikeres gyógyulást követően az alapoktól definiálta újra az életét, Apjafia néven Facebook-oldalt indított, MesTerápia címmel pedig írt egy sikeres önsegítő könyvet.

Mester Anikó ugyanott dolgozik, ahol a férje. Német-testnevelés szakos pedagógus, környezetvédelmi aktivista, szekunder túlélő. Ők ketten most közösen néznek szembe a sokszor tantestületeket is szétszakító, akár identifikációs problémát jelentő dilemmával: menni vagy maradni?

Anikó és Attila átlagos tanárházaspár, akikkel nem mindennapi dolgok estek meg. Egészségügyi, mentális és társadalmi körkép a ma Magyarországáról.

Mélységek…

Az egész életfelfogást gyökeresen átalakító metamorfózis 2015 októberében kezdődött el. Az akkor 40 éves Attila nem tudott felgyógyulni egy torokgyulladásból, és november végén kórházba került, ahol leukémiával diagnosztizálták. A rossz hír hallatán természetesen sokkos állapotba került. „Miért pont velem történik ilyen, erős, sportos fiatalember vagyok, mi lesz velem, mi lesz a két gyerekkel, a feleségemmel… ez járt a fejemben folyamatosan.” – meséli. Pedig a házassága közel sem volt tökéletes, az állandó viták és veszekedések felőrölték a kapcsolatot, Attiláék egészen a válás széléig sodródtak. Ebben a leharcolt mentális állapotban kerültek tehát egy szinte feldolgozhatatlanul nehéz helyzetbe.

Attila több részletben kapott kemoterápiát, miközben nagyon sokat szenvedett. „Edzőtáborba érkeztem, de nem ismertem a szabályokat. Borzalmas testi állapotba kerültem, a szememben elpattant egy ér, amitől megvakultam egy időre, volt veseleállás, vérmérgezés, tüdőgyulladás, amit akarsz. Ugyanakkor egy pillanatig nem gondoltam, hogy meghalhatok: a falakat kitapétáztam a családom képeivel, és biztos voltam benne, hogy haza fogok jutni hozzájuk.” Egyetlen krízispillanatot tud csak felidézni. „Leterített a betegség, rettenetesen rosszul voltam. Bejött az ápolónő 15 flakonnal a kezében, és azt mondta, Attila, ami a gyógyszereket illeti, ma Ön a rekordtartó. Miután kiment, a kezembe vettem a nővérhívó gombot, és arra gondoltam, ha ezt most megnyomom, visznek az intenzívre, ahonnan még sose láttam visszajönni senkit. Ott legalább nem kell tovább gondolkoznom. Aztán ránéztem a családi fotókra, és végül elengedtem.”

Miközben félig vakon feküdt a kórházban, érezte, ahogy árad felé a szeretet, a bíztatás. „Ilyet csak a temetésén láthat az ember.” – mondja megindultan. Az orvosokról, nővérekről csupa jó emléket őriz. Barátai, kollégái, tanítványai focikupa-rendezéssel gyűjtöttek pénzt a kezelésére, és arra, hogy Anikó otthon maradhasson a kicsikkel. A fordulópontot pedig az jelentette, amikor egy beszélgetés alkalmával az egyik orvos azt találta mondani: „Ön akkor gyógyul meg, ha majd kitalálja, hogy miért akar meghalni.”

„Akkor jöttem rá, hogy Ancsi és köztem hatalmas falak meredeznek. Nekem gyerekkoromban elváltak a szüleim, ami hatalmas traumát jelentett, ráadásul apám pont annyi idősen ment el, mint amennyi én voltam a megbetegedésem idején. A válás nagy törést okozott, 25 évig haragudtam miatta apukámra, sok fájdalmat és haragot lepleztem. Azt hiszem, ez a rengeteg elfojtás okozhatta a betegségemet. Ahogy mondani szokás, a lélek elrejti, de a test megmutatja.”

Forrás: Mester Anikó

… és magasságok

Négy kemoterápiás kezelés után, 2016 májusában következett az őssejtátültetés. „Akkor már sokkal nyugodtabb voltam, ugyanis aki onnan kijött, az meggyógyult. És így is történt, csak nem tudtam, mindez mivel jár. 30 napot töltöttem tökegyedül egy steril szobában, néztem az olimpiát, hallgattam a Showder Klubot, és bíztam abban, hogy most már jó helyen vagyok.” Amikor hazakerült, a két gyerek miatt a család 70 napra elköltözött otthonról, Anikó pedig csak szkafanderben látogathatta a férjét. „ Nagy magányomban az egyik barátom egy önfejlesztő könyvet adott a kezembe, és ebben olvastam az ominózus bölcsességet: azt adod a gyermekeidnek, ami te vagy, még a betegségedet is. Akkor elsírtam magam. És tudtam, hogy változtatni akarok.”

Aki egy kicsit meghalt, az tanul meg élni, vallja. „Én a betegség előtt csupa rosszat gondoltam önmagamról. Hiába voltak sikerélményeim – tanítási Oscar-díjat kaptam, iskolai csapatokkal országos döntőkre jutottunk ki-, azt hittem, engem nem szeretnek az emberek, mert nincs mit szeretni rajtam. Mindig bizonytalan voltam, nem tudtam, jól végzem-e a munkám vagy alkalmatlan vagyok mindenre. Még a feleségemnek se nagyon beszéltem erről, mert szégyelltem a gondolataimat. Végül az autodidakta főiskola, az a 250 elolvasott könyv, rengeteg tanfolyam, sok gondolkodás változtatott a berögzült sémákon.”

Attila Anikónak is odaadott néhány könyvet, kipróbálták a párkapcsolati és a gyereknevelési technikákat, rengeteg beszélgetésen vannak túl, megtanultak kommunikálni, értő füllel hallgatni a másikat. Végül ezekből a tapasztalatokból született meg a MesTerápia című könyv is. „Nekem a betegség ajándék. – mondja Attila. - Éltem 40 évet az úgynevezett A-oldalon, de mégis a B-oldalt élvezem inkább. Gyönyörű feleségem van, akibe szerelmes vagyok, és a gyerekekkel is nagyon jól kijövök. Betegség? Úgy vagyok vele, hogy ha jön, akkor jön, de szerintem most már békén hagy, mert jól érzem magam. Nekem segítő erő volt a múlt, nem hibáztattam magam, azt gondoltam, ha valamit elrontottam, azt helyre is lehet hozni.”

Forrás: Mester Anikó

A Társ

Anikó két kisgyerekkel az oldalán, egy természetesnek egyáltalán nem mondható élethelyzetben tett tanúbizonyságot lelkierejéről. Minden egyes nap bejárt a kórházba a férjéhez, leste a kívánságait, kitartott mellette annak ellenére, hogy nem sokkal korábban majdnem elváltak. „Muszáj volt, Attinak én jelentettem az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. A diagnózis után két hónapig dolgoztam még, de aztán inkább fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Egyedül maradtam, mint a kisujjam, egyszerűen nem tudtam beszélgetni senkivel. Az emberek csak Attiról kérdezgettek, arra nem voltak kíváncsiak, én hogy vagyok. Persze el kellett látni a gyerekeket, szóval működtem, csak éjszakánként sírtam álomba magam. Végül elkezdtem járni egy spirituális tanfolyamra, az sokat segített, így bírtam ki idegösszeroppanás nélkül.”

Anikónak a feszültség és a fáradtság mellett még a bűntudattal is meg kellett birkóznia. Sokáig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a férje azért lett beteg, mert ő rosszul bánt vele. Amikor Attila végleg kijött a kórházból, az orvos annyit mondott, hogy most menjen szépen haza és csak a feleségével törődjön, mert nagyon el lehet fáradva. Azóta új alapokra helyezték a házasságukat, és mindent megtesznek a kötelék életben tartásáért, bár bevallják, hogy néha fáradtságból vissza-visszaesnek a régi rossz rutinba. Szerencsére gyorsan észbe kapnak, mielőtt kialakulhatna egy újabb veszekedés.

Ha valaki váratlanul szembesül egy rossz diagnózissal…

…ne veszítse el a reményt. „Akkor fogsz meggyógyulni, ha elfogadod, hogy bármi megtörténhet.” –tanácsolja Attila. „Ilyenkor elmúlik a félelem, és csak arra figyelsz, hogy a tested ugyan megbetegedett, de ez nem több egy jelzésnél, te valójában egészséges vagy. Tedd a dolgod, változtass, és a test követni fogja a lélek gyógyulását.”

Anikó a módszert közös gyerekeikre is kiterjeszti. „Ha megbetegszenek, azonnal tudjuk, hogy valami volt a suliban vagy otthon, ezért nem nyomjuk azonnal tele őket gyógyszerrel. Inkább sokat beszélgetünk velük, így hamarabb meggyógyulnak. Azt azért hozzátenném, hogy a gyógyulásnál a támogató háttér nagyon sokat számít. Ha valaki mögött nem áll ott a család, a barátok, akkor lehet, hogy nem is akar visszatérni az életbe.”

A telefont feltölti az ember, de önmagát nem tölti fel, teszi hozzá Attila. „Délután egy óránál többet nem is hagyom tanulni a saját gyerekemet sem. Pihenjen, játsszon, legyen saját élete.”

És ezzel meg is érkeztünk az oktatáshoz.

Iskola a határon

A házaspár az utóbbi időben új kihívással szembesül: a magyar iskolarendszer át-meg visszaalakulásával, sztrájkokkal, tiltakozással, vitákkal, feszült helyzetekkel. Menni vagy maradni? Ez itt a kérdés – számukra is.

Anikó mindig tanárnak készült, már gyerekkorában is szívesen magyarázott a szomszédoknak, miközben a nagypapája házfalára írogatott. Középiskolás diákként megengedték neki, hogy testnevelésórákat tartson, innentől nem volt kérdés, hogyan tovább. „Nekem az volt, és ma is az a legfontosabb, hogy megszerettessem a fiatalokkal a sportot, a mozgást, illetve gyerekként nagyon tetszett, hogy a tanárokat a tanulók részéről mekkora tisztelet övezi.”

Attila szintén sportolt, szerette a pedagógusait, csupa jó példát látott maga előtt. Vonzotta a pálya kényelmes oldala is, a nyári szünet, a kötetlenebb munkaidő.

„Könnyen megtalálom a hangot a gyerekekkel, osztályfőnökként a második apjuk vagyok, amivel valószínűleg édesapám távozását is kompenzálom. Nem is tudom elképzelni magam más munkahelyen.”

Nagy az egyetértés a betegségkezelés vagy a pályaválasztás terén, a tanárnak járó (vagy nem járó) tisztelet kérdésében viszont különböznek az álláspontok. Anikót zavarja, hogy a gyerekek sokszor túl lazák, nem veszik komolyan a tesit, esetenként magát a tanárt sem, Attila szerint viszont a partnerség a kulcs. „Ha egyenrangú félként szólítod meg a gyerekeket, és nem fölülről beszélsz velük, akkor minden magától a helyére kerül.”

A házaspár véleménye az oktatás jövőjét illetően sem egységes. Szóba kerül, hogy mit javasolnának az illetékeseknek, ha beleszólási jogot kapnának a dolgok menetébe. Attila rögtön kivirul, és kész koncepcióval áll elő.

„Ez életem fő célja. - meséli. - Nagyon hiányolom, hogy sok dologról nem esik szó az iskolában: az öröm és a boldogság elérése akár külön tantárgy lehetne, hiszen meghatározza az egész életünket. Miért nem tanulunk a gyereknevelésről, arról, hogy mi okozza a rossz érzéseket, hogy miként kell megőrizni a párkapcsolatunkat? Miért nem beszélünk az órákon az értő figyelemről, a szeretetnyelvekről, az önfejlesztésről? A tanterv tulajdonképpen megvan a fejemben az első osztálytól egészen tizenkettedikig, csak meg kéne valósítani. Emberismeretnek neveztem el, mostanában pedig híreket kaptam arról, hogy talán fentebb is meghallgatják az ötleteimet. Nem elképesztő? Régen állandóan kételkedtem magamban, most meg itt tartunk. A terv megvan, a világ meg kezd vele, amit akar.”

Anikó szkeptikusabb. „A jövő iskolájának egy projektalapú modellre van szüksége, ahol a tanár nem a tudás forrása, hanem mentor, egyfajta iránymutató. Mint Finnországban. De nálunk kik lesznek ezek a tanárok? Nagyon meg kéne változni, az átállást pedig egyelőre nem látom, bár vettem részt olyan konferencián, ahol reményt keltő jelek is voltak.” Szeretné, ha az ő gyerekei már az új szemlélet bűvöletében nőnének fel, de amíg kevés tanár áll ki, szerinte nem lesz változás. „A jelenlegi helyzetben igen negatívan látom a szakmánk jövőjét, nem tudom, néhány év múlva ki tanítja majd a diákokat. Hiába a miénk az egyik legfontosabb hivatás a világon, mégsem kezelnek bennünket értelmiségiként, sőt, sokan kimondottan lenéznek minket. Próbálok Atti lelkesedésébe kapaszkodni, hiszen ha azt választottam, hogy ezen a pályán maradok, akkor maximális erőbedobással kell csinálnom. De nagyon nehéz.”

„Én becsukom az osztály- vagy a tornaterem ajtaját, és úgy dolgozom, ahogy szeretnék. – mondja Attila. –Sorra kapom a jó visszajelzéseket, és bízom benne, hogy társadalmi értelemben is lesz javulás. Ancsi érzelmileg könnyebben bevonódik, én viszont tudatosan tartok távolságot, egyszerűen nem vagyok hajlandó senki miatt rosszkedvű lenni. A csoportjaimban megteszem, amit tudok, de hogy keseregjek a jelenlegi helyzeten… Nem. Annak idején átkattintottam a kapcsolót, és ehhez tartom magam. Mondhat bárki bármit, én nem mondok rosszat senkire.”

Mi lesz tíz év múlva?

Attila úgy érzi, nagy valószínűséggel a jelenlegi munkahelyén tanít majd. Marad. Anikó már közel sem ennyire rendíthetetlen. „Ha igazi kihívást ajánlanak fel, például egy környezetvédelemmel kapcsolatos állást – amit egyébként az iskolai programba is be kéne építeni -, akkor elfogadom. De még nem tudom, mi lesz. Az biztos, hogy életem egyik legnehezebb döntése előtt állok.”

Megy? Marad?