Borítókép: Amikor H. az érettségiket a vonaton felejtette Forrás: pixabay.com/andreas160578

Amikor H. az érettségiket a vonaton felejtette

Bogi a napokban javította ki és adta le az írásbeli érettségiket. Vonattal jár dolgozni, s miközben a kincseket rejtő hátizsákot óvón maga mellé rakta, eszébe jutott egykori kolléganője története is, aki valóságos rémálomba keveredett. Bogi megborzongott, s közelebb húzta magához a táskát…

Kolléganőm (meséli Bogi) – nevezzük Hajninak, valódi keresztnevének publikussá tételétől inkább megkímélem – nem volt az a rendezett fajta. Sőt. A haja mindig égnek állt, mintha villám csapott volna belé, a blúza mindig félrecsúszott, és sosem emlékezett arra, hova tette a szemüvegét. Hej, azok a régi tanáriba viharzások!

Gyerekek, nem tudjátok, hol lehet a pendrájvom?

- kérdezte kétnaponta idegesen, s mindig akadt valaki, aki a kezébe nyomta az ominózus mütyürt, mert a vécén, az udvaron, vagy – igen, ilyen is előfordult – a szemeteskosár alatt találta meg.

Hajni a naplót minden egyes oldalon elrontotta: tele volt a dokumentum jellegzetes irkafirkáival, ákombákomszerű javításaival. Egyszer elküldte e-mailen az összes szülőnek az egyik problémás gyerekről szóló részletes pedagógiai véleményét, és miatta kellett az írásbeli felvételi után kétszáz feldühödött apuka-anyuka reklamációját végighallgatnunk, mert két feladatot következetesen rosszul javított ki. Osztályfőnökségre sosem kérték fel, ki lehet találni, miért.

De mindeközben Hajnit mindenki kedvelte. Szétszórt viselkedése mögött intelligens nő rejtőzött, akivel lehetett beszélgetni, aki rendületlenül mosolygott, aki ellenállhatatlanul tudott kuncogni, a gyerekek pedig nagyon szerették.

Történt egyszer, hogy a tanárok áldozatos ténykedése következtében az egyik osztály sikeresen eljutott a tizenkettedikig, és ennek következtében, mivel az olasztanáruk volt – tádám! –, Hajninak is érettségiztetnie kellett. Már a gondolattól is leverte a víz – nemcsak őt, mindannyiunkat. Pedig csak nyolc gyereknél volt érintett. De akkor is. Hajni humorával és kedvességével bearanyozta a napjainkat, de tudtuk, ha precizitást igénylő munka közelébe engedjük, elszabadul a pokol.

Elhatároztuk volna, hogy valaki mindig mellette marad és segít, de balszerencsénkre olaszul senki sem tudott, Hajni volt az egyetlen szakos kolléga. Így csak az általános dolgokra tudtuk figyelmeztetni: háromszor olvasson el minden kérdést, először ceruzával javítson, és lehetőleg írjon olvashatóan.

Hajni kiválóan vette az akadályokat. Hajnali kettőkor felhívott, és büszkén elújságolta, hogy kész van, megcsinálta mind a nyolcat. Úsztam a boldogságban, amiért felébresztett engem - és a három éves lányomat is -, de azért gratuláltam neki. Hajnira egyszerűen nem lehetett haragudni.

A diadal egészen másnap délutánig tartott. Délután megint csengett a telefonom, és elrémülve láttam, hogy ismét ő az.

-Nincsenek meg! – lihegte a telefonba.

-Micsodák?

-Az érettségik! – hallottam, hogy a sírás határán áll. – Elvesztettem őket!

-Mi? Hogy?

Kiderült, hogy Hajni kora reggel akkurátusan betette a dolgozatokat a papírzacskóba, kiment a pályaudvarra (Vácott élt), és épp mielőtt feltette volna a lábát a vonatlépcsőre, megcsörrent a mobilja. Az öccse hívta. Miközben a fiatalember gyászos szerelmi életét ecsetelte hosszan, amire nagyon oda kellett figyelni, Hajni felszállt a vonatra, letette a táskáját az egyik székre, s mivel nem volt több hely, a papírzacskót az érettségikkel együtt felhajította a poggyásztartóra.

Az öccs párkapcsolata épp rémes stádiumban volt („érted, szegény Ferike végre talál magának valakit, erre kiderül, hogy drogot tartogat otthon!”), Hajni pedig annyira koncentrált a panaszáradatra, hogy kis híján elfelejtett leszállni. Az utolsó pillanatban kapta fel a táskáját, és csusszant le az indulófélben lévő vonatról. Már rég letette a telefont, amikor ráébredt, hogy mit felejtett a poggyásztartón. Pár pillanatig azt hitte, azonnal kórházba kell szállítani.

-Még most is félek attól, hogy elájulok. Mi ilyenkor a protokoll? – kérdezte kétségbeesve. – Mi lesz velem? Börtönbe csuknak? Örökre eltiltanak a pályától? Újra kell írnia a gyerekeknek a dolgozatot?

-Fogalmam sincs. – mondtam az igazságnak megfelelően. Még csak nem is hallottam róla, hogy mit kell tenni hasonló helyzetben. – Mikor szálltál le a vonatról?

-Kábé húsz perce.

-Oké. Felhívom az ügyeletet a végállomáson. Meglesznek a dogák. Ki a fene lopna el egy stóc érettségit?

-Felhívom én. – ajánlkozott Hajni.

-Ne! – a hangomban rezgő rémület túlságosan nyilvánvaló lehetett. – Te sétálj egyet, vagy igyál egy kávét valahol. Nyugi, minden rendben lesz.

Igazam lett.

Ki a nyavalyának kéne egy rakás hasznavehetetlen papír értelmetlen szavakkal telekörmölve? A kalauz megtalálta a zacskót, és mivel azonnal felmérte a dokumentum értékét, értesítette az összes állomást. Mire felhívtam az ügyeletet, már meg is nyugtattak: az érettségik jó helyen vannak.

Megköszöntem, és felhívtam egy kollégámat, aki a közelben lakott. Megkértem, ugorjon el kocsival a dogákért. Két órán belül a kezünkben volt az összes, Hajni pedig a megkönnyebbülés könnyeivel a szemében besietett az igazgatói irodába leadni őket. Kicsit leszúrták, amiért fél órát késett… Senki nem tudott meg semmit.

Hajni egy évvel később felmondott. Férjhez ment egy vállalkozóhoz, és nyelvtudásával betársult a cégbe. Nem tudom, a férje hogyan érte el, de a házasság után sokat csillapodott, nyugisabb lett és összeszedett. Gyereket szeretne. Évente egyszer-kétszer találkozunk, olyankor mindig hálásan bámul rám kerek piros szemüvege fölött.

-Megmentetted az életemet.

Én csak szégyenlősen röhögök ilyenkor, de meg is tudom érteni a háláját. Nem tudom, mi történt volna, ha az érettségik tényleg eltűnnek, de az biztos, hogy Hajnira nézve semmi kellemes. Azóta minden évben jobban vigyázok a dokumentumokra, mint egy producer a biztos siker titkára. Tudják: nehogy rám szálljon az átok, és olyasmivel kelljen szembenéznem, amitől Hajnit sikeresen mentettem meg.

Nézd meg a celebeket, akik nem szereztek érettségit: