Az egyik gimis barátnőm azért vállalt csak egy gyereket, mert úgy gondolja, többet nem tudna ugyanúgy szeretni, és nem akarja, hogy bármelyik testvér sérüljön emiatt. Emlékszem, hogy mikor feljött ez a téma egy baráti összejövetelen, sok érv-ellenérv feszült egymásnak, és a férjemmel még hazafelé a kocsiban is erről dumáltunk. Akkor voltam várandós a második gyerekünkkel, így különösen érzékenyen érintett minket. A mi felfogásunkban a szeretet nem egy olyan dolog, amit kilóra szét lehet osztani, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson belőle. Nem gondoljuk, hogy mindenkit lehet ugyanúgy és a szó szoros értelmében véve egyformán szeretni, hiszen minden gyerek személyisége, temperamentuma, érdeklődése, szeretetnyelve más, ezáltal a szülőkhöz is másképp kapcsolódik. De az fel sem merült bennünk, hogy egyik gyerekünket jobban, a másikat pedig kevésbé szeretnénk bármi miatt, és valamelyikükkel kivételeznénk.

Főszerepben a középső királylány

A téma akkor került újra elő a családunkban, amikor a harmadik gyerekünket vártuk, és a 16. héten úgy tűnt, két lány után egy fiú érkezik. Tudtam, hogy a férjem nagyon vágyott egy kis trónörökösre, így az ultrahang-felvételt nézegetve akaratlanul is elkezdett bekúszni a gondolat az agyamba, majd a szívembe, hogy „Mi van, ha a fiát jobban fogja szeretni?“ De ez a tépelődés nem tartott sokáig, mert a következő vizsgálaton már egyértelműen látszódott, hogy ismét kislány van a pocakomban. Férjem arcán láttam átsuhanni a csalódottság sötét árnyát, de aztán mikor világra jött a legkisebb hercegnő, ugyanaz a boldogság és szeretet ült ki rá, mint az első kettőnél. Én pedig valahol a lelkem mélyén megnyugodtam, hogy három azonos nemű gyerkőccel könnyebb lesz tartani magunkat az „azonos bánásmód, nulla kivételezés“ elvéhez. És így is tettünk…

De pörgessük előre az idő kerekét egy évvel, idén nyárra, mikor rádöbbentem, hogy a kedvenc gyerek szindróma mégis bekúszott az életünkbe — méghozzá édesanyám oldaláról. Először csak apróbb momentumokból kezdtem azt érezni, hogy a középső gyerek felé húz, és ahogy elkezdtem figyelni, mind inkább egyértelműbb lett. Nem arról van szó, hogy neki drágább vagy több ajándékot vesz, esetleg ő többször élvezheti a „mamahotel“ vendégszeretetét. Hallottam, olvastam olyan sztorikat, ahol ilyen módon nyilvánult meg a nagyszülők favoritizmusa. Nálunk inkább az a helyzet, hogy a másodikkal jóval engedékenyebb, elnézőbb. Ez lehet, hogy elsőre apróságnak tűnik, de mivel viszonylag sok időt töltünk együtt, nagyon zavaró és fájdalmas tud lenni.

Több szeretet jár annak, aki jól viselkedik?

A legnagyobb, ötéves lányom okos, szorgalmas, hihetetlenül fogékony a világra, jószívű, nonstop van valami mondanivalója. És van a másik oldala: kiborító hisztiket tud rendezni, sokszor nagyon makacs és dacos. Hazudnék, ha azt mondanám, engem nem tesz próbára a viselkedése, és bizony néha (jó, nem is néha) nálam is elszakad a cérna, kiabálok vele. Majd persze azon aggódom, hogy mennyire sérül ettől az anya-lánya kapcsolatunk, de ez egy másik cikk témája. Ehhez képest hároméves húga csendesebb, visszafogottabb, szabálykövetőbb, legalábbis az esetek nagy részében. Mikor pedig a nyáron anyukám két hetet nálunk töltött, feltűnt, hogy — valószínűleg a kisebb szófogadóbb, szelídebb természetéből fakadóan — hozzá nagyobb türelemmel, megértéssel viszonyul, még akkor is, mikor rajta is kitör a hisztifrász.

Ha például a középső lányom bömbölt amiatt, hogy nem ehetett fagyit ebéd előtt fél órával, és hiába próbáltam mindent, nem lehetett kizökkenteni, anyukám jött, ölbe vette és elmentek mesét olvasni. Mikor két nappal később a nővére adta elő ugyanezt, az volt a reakciója, hogy hisztizés helyett segíthetne összeszedni az asztalon szétszóródott filctollakat. Tény, hogy tőle már ezerszer meghallgattuk ezt a show-t, és nehéz sokadszorra is válaszkészen hozzáállni, miközben az ebédet is szeretnénk időben elkészíteni. De szíven ütött a dolog. Egy héttel később abból lett feszkó, hogy a nagy éppen takarítás után 10 perccel találta ki, hogy márpedig ő gyurmázni szeretne, és nem engedte neki. Ám mikor a húga akarta elővenni a gyurmás dobozt, anyukám rövid kérlelés után beadta a derekát. Másik tipikus eset, hogy ha estére túlpörögtek (ami a nyári ovi- és bölcsiszünetben azért nem volt ritka), és csak nagy nehezen lehetett őket rávenni a rendrakásra lefekvés előtt, a kisebbet látványosan megdicsérte akkor is, ha ő csak két dolgot pakolt el, a többit pedig a nagyobb tesója.

„Nagyi, ez igazságtalan!“

Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy ha felismertem a problémát és zavart is, mégis miért nem jeleztem ezt anyukámnak. Kerestem a módját, hogyan tudnám ezt úgy jelezni neki, hogy ne vegye zokon, ne legyen belőle konfliktus. Merthogy édesanyám alapjáraton szuper anyuka és nagymama, mindhárom gyerkőc imádja. Bevallom, azért sem szerettem volna belőle sértődést, mert ő az egyetlen nagyszülői segítség, akire támaszkodhatunk a hétköznapokban. Apukám meghalt pár éve, férjem szülei pedig az ország másik felében élnek, egyedül anyukámnak köszönhető, hogy három kisgyerek mellett nem zakkantam bele teljesen a mókuskerékbe. Tudtam jól azt is, hogy ez a probléma nagyrészt generációs örökségben gyökerezik.

Mindeközben viszont összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy az első gyerekem, aki régebben korlátlanul élvezhette nagymamája szeretetét és figyelmét, mostanra sokszor kevesebbet kap belőle. Aztán augusztusban eljött a pont, mikor nemcsak a kánikula, hanem a kedvenc gyerek szindróma is tetőzött nálunk. Emlékszem, nagyon küzdelmes volt aznap az ebéd, miközben a kicsibe próbáltam beletukmálni pár falat zöldségpürét, a két nagyobb evés helyett csak piszkálta egymást. Még a jutalomként beígért palacsinta ellenére sem ettek többet öt falatnál. A nagy erre duzzogva elvonult kezet mosni, a kisebb elé viszont anyukám letett egy fél lekváros palacsintát, hogy legalább akkor ezt egye meg. Annyira meglepődtem ettől a nyílt kivételezéstől, hogy lereagálni sem volt időm, mert a nagyobb máris ott termett, és torka szakadtából üvöltötte, hogy „Nagyi, ez igazságtalan! Ő sem evett szépen ebédet, akkor ő sem érdemli meg a palacsintát!“ Miközben siettem megölelni a nagylányomat, anyámra néztem, és láttam rajta, hogy a drámai kifakadástól tudatosult benne az egész helyzet.

Hihetetlenül büszke voltam a nagylányomra, hogy őszintén ki merte mondani, amit én csak gondoltam. Mire elaltattam a gyerekeket ebéd után (és persze végül mindenki kapott palacsintát), anyukám kiment paradicsomokat kacsolni a kertben. Egyébként mindig együtt ebédeltünk, ebből tudtam, hogy szégyelli magát. De nem is kellettek szavak… azóta nem volt kivételezés.