Komfortos mennyország

A házasságom mondhatni álomszerűen működött. Gergővel gyönyörű, romantikus esküvőt rendeztünk, a férjem jól keresett, szerettük egymást, boldogan rendeztük be a közös lakásunkat. Aztán teherbe estem: kellemes, békés másállapot volt. Lackó óramű pontossággal érkezett, a szülés minden fájdalom és vajúdás ellenére csodálatos élmény a mai napig. Emlékszem, Gergővel némán összesimulva táncoltunk a kórteremben, miután a makkegészséges kisfiú a világra jött, és én végre ki tudtam kelni az ágyból. Nem vagyok spirituális lélek, de ott egybeforrtam az univerzummal.

A következő évek azonban szépen lassan lecsalogattak a földre. A sötét karikák megszaporodtak a szemem alatt, de nem Lackó, hanem a férjem miatt. Gergő idegrendszerét kikezdte a sok munka: szerette a fiát, de gyakran csak este nyolc után látta, és akkor már idegesítette a kis lény nyöszörgése. Hétvégén sokat aludt napközben is zárt hálószobaajtó mögött, és egyre ritkábban akart kimozdulni otthonról.

Én, ahogy lenni szokott, a gyereknevelésbe menekültem. Lackóval igazi szimbiózisban éltünk, olyannyira a részemmé vált, hogy gyakran nem tudtam megkülönböztetni magam tőle. Gergőt ez nagyon bosszantotta, engem meg a paradoxon hozott ki a sodromból: persze szeretne minél többet egyedül lenni és az ágyikóban pihizni, de közben halál féltékeny a saját fiára.

Az együttlétek megritkultak, mégis terhességet hozott az egyik fehér holló. Az első gondolatom az volt, hogy elvetetem. Megéreztem, hogy Lackó mellett nem tudok a szívemben helyet szorítani egy másik emberi lénynek. De utána rögtön elszégyelltem magam. Szeretni fogom a picit, határoztam el, hisz olyan nincs, hogy egy anya ne szeretné a gyerekét.

A pokolból

A második terhesség rettenetes volt. Óriási lufiként fúvódott fel a hasam, alig tudtam mozogni, öltözni, egyáltalán: levegőhöz jutni. Az állapotom Lackótól vette el az időt, és ezt nagyon rosszul tűrtem. A második magzathoz is sokat beszéltem, mondókáztam, énekelgettem neki, de a kommunikációból már teljesen hiányzott az igazi melegség: gépiesen ismételgettem a frázisokat, mintha könyvből olvastam volna.

Imi egy májusi éjszakán jött a világra rövid, de leírhatatlanul fájdalmas vajúdás után. Az utolsó pillanatban fordult meg, és a könyökét beletette a szülőcsatornába: mintha önmaga elől is el akarta volna zárni a kifelé vezető utat. Száz évvel ezelőtt belehaltam volna a szülésbe, most egy gyors császár megmentette mind a kettőnk életét.

Imi születése után nem táncoltunk a férjemmel. Úgy éreztem magam, mint aki a halálból tért vissza. Az üvöltő, ráncos, óriási csecsemőnek sem tudtam örülni: Lackót akartam látni, nem az új gyereket. Félálomban abban reménykedtem, hogy jön végre valaki, és elviszi innen.

A helyzet a hazamenetel után egyre rosszabb lett. A hasam megnyúlt, meglöttyedt a második terhesség után. Undorodtam magamtól, Gergő alig akart hozzám érni. Imit elláttam, ahogy illik: szoptattam, dajkáltam, de a másik szememmel mindig az elsőszülött fiamat kerestem. Lackó csodálatosan reagált a jövevény érkezésére: az első pillanattól megszerette, féltékenységnek nyomát se mutatta, s ettől úgy éreztem, még jobban imádom őt.

Másfél év múlva pedig már meglenni se tudtam nélküle. Imit akaratos szörnyetegnek láttam, aki önző módon szívja a véremet: üvölt, zabál, alszik, üvölt, zabál, alig mászik, beszélni se akar, lusta és idegesítő. Lackó mindenben segített nekem, akár egy mini felnőtt. Gergőt alig láttuk.

SOS

Próbáltam eltitkolni az érzelmeimet, rettegtem, hogy valaki egyszer majd felelősségre von a gonoszságomért. Persze az anyósomtól kezdve a barátnőmig mindenki rájött. A barátnőm eleinte azzal vigasztalt, hogy szülés utáni depresszióban szenvedek, és magától elmúlik majd. Panaszkodtam neki, hogy nem múlik el, erre azt mondta, sürgősen menjek el egy pszichológushoz. Gergő anyja a maga nyers módján tette szóvá a dolgot. Ha ilyen látványosan teszel különbséget köztük, később pokollá válik az életed, mondta. Szinte sóbálvánnyá váltam. Gergő egyik gyerekéhez sem ragaszkodott igazán. Dolgozott éjjel-nappal, hozta pénzt. Alig szóltunk egymáshoz. Én pedig olyan bűntudatrohamokat éltem át, hogy néha a legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon.

Hogy szörnyű anya vagyok. Hogy nem Imivel van baj, hanem velem. Én is pontosan ezt érzem. Mit tehetnék az ellen, hogy ne szeressem az egyik embert jobban, mint a másikat? Tudom, a gyerekeimről van szó, mégis embert mondok, mert így el tudom távolítani magamtól, és nem őrülök meg véglegesen.

Imi ma már három éves. Lackó hat és iskolába jár. Hiába vártam rá, hogy az idegenkedés elmúljon. Így hát szolgamódon teljesítem a feladataimat a kisebb gyerekem körül. Mosolygok rá, pedig legszívesebben lefeküdnék az ágyba, és ki se kelnék belőle. Néha fáj a szám, annyira erőltetem az álboldogságot. Még mindig szeretném, ha valaki elvinné innen. Kérem vissza az életemet, amibe csak Lackó fér bele. Ki adhatja vissza nekem?

Imi gyakran a vécére se enged el: ha magamra zárom az ajtót, kis kezeivel megállás nélkül dörömböl. Én pedig bent, a sötétben némán hullajtom a könnyeimet.

Utóirat: mivel a cikk írója, és mások is egyre erőszakosabban rágják a fülemet, hogy a helyzet orvosolható, és egy jó szakember segíthetne, elhatároztam, hogy belevágok a terápiába. Talán az győzött meg véglegesen, hogy magammal és Imivel együtt Lackót is tönkreteszem.

Tényleg: talán még nem késő. Ugye?