Borítókép: Rettenetesen balul sült el az osztálytalálkozó Forrás: getty images

Rettenetesen balul sült el az osztálytalálkozó

Amikor az ember úgy dönt, hogy elmegy egy gimnáziumi találkozóra, szeretne „csak a szépre” emlékezni, de persze titokban arra is vágyik, hogy válaszokat kap a múlt kisebb-nagyobb kérdéseire. Ám a harmincéves találkozó veszélyes műfaj. Addigra már túlságosan feldolgoztuk, vagy túl sokat hurcoltuk a dolgainkat ahhoz, hogy csak úgy elédelegjünk. Nekem legalábbis nem sikerült.

Kivételesen sikeres elitgimnázium volt a miénk az átkos – mások szerint paradox módon „áldott” – Kádár-korszak legvégén. 42-en(!) jártunk egy osztályba, 41-en végeztünk és csupa menő, GDP-generáló polgár lett a többségből. Nemcsak közgazdászok, reklámszakemberek, ügyvédek, bírók, vezető sebészek. Van, aki pszichológus lett, és mára Svédországban a saját nevén futó mentálhigiénés központot futtat. Van, aki egy neves amerikai egyetemen biológia-professzor és kutató, van, aki itthon atomfizikus, de a kutatásait évek óta jegyzik a világban. Egyszer talán még Nobel-díjat is kap a „fúziós energia felhasználása a kvantumtartomány propozíciójával” területén végzett munkásságáért. Vagy valami ilyesmi.

Apám akart mindenképp bepréselni ebbe az adott korban szupersulinak nevezhető elitista intézménybe. Szerette volna, ha a kislánya a legjobbat kapja. Ehhez minden kapcsolatát fel is kellett használnia. Apám hithű kommunistából lett sikeres vállalkozó a 90-es években, de akkor még, 1986-ban csakis neki köszönhető, hogy a tragikusan elrontott orosz szóbeli felvételi után – bizony! – mégis bekerültem. Ott találtam magam ebben a számomra végtelenül idegen közegben. És most, harminc évvel az érettségi után megpróbáltam visszatérni, hogy mindent feldolgozzak. Hiba volt, hatalmas hiba. Mert Niki is eljött, és úgy tűnik, ő is épp most akarta rendezni a szálakat.

Soha nem volt olyan barátnőm, és azt hiszem nem is lett, mint Niki. Ha visszaugrunk 16 éves korunkba, 1988-ba, egy fergeteges, öntudatlan életbe, későkamasz, vagy koravén félfelnőtt állapotunkba csöppenünk. Még nem voltak rave partik, de már volt dark wave. Még nem volt speed, de volt még Kevert. Már volt Aids és már volt óvszerkampány, de nekünk még nem volt szex. Csak a tombolás. Ebben nagyon kilógtunk a fegyelmezett, százados értelmiségi háttérrel rendelkező osztálytársaink közül. Niki, egy színházi kellékes lánya és én, a szakszervezeti bizalmi gyereke egy átjáróban éltünk. Egyik végén a vöröscsillagos hétköznap, másik végén a polgári műveltségből kiburjánzott elit. Hát belehúztunk. Tiltott alter koncertekre jártunk, de apám mindig segített megúszni a következményeket. Műsorra soha nem került előadások próbáit néztük a takarásból, mert Nikipapa becsempészett minket.

Bizalmas, gyönyörű, termékeny kapcsolatunknak aztán épp apáink lettek a végzete.

Niki apja, azt hiszem Endre, ágyba vitte Dr. József Tamilla egyetemi adjunktust. Csak egy affér volt a színházi ember és az irodalomtudós között. Csak hát Dr. József Tamilla történetesen a mi osztályfőnökünk felesége volt. Bumm! ’88-ban még minden rendelkezésére állt egy rendes, párthű tanárnak, hogy tönkre tegyen bármilyen tanítványt. Például azt, akinek az apja elcsábította az ő feleségét. Niki repült az iskolából. Én maradtam. Apámnak ugyanis még több erőforrás állt rendelkezésére. Az osztály némán rettegett, anyám az unokahúgával vitetett szeretetcsomagot az ofőnek (akit közben kirúgott a rendszer-kedvelt adjunktusnő az otthonukból), én pedig talán örökre behúztam a fülem.

Persze, hogy az ürügy egész más volt, mint hogy: „apa lefeküdt az ofő feleségével”. Ugyanis az egyik ellenőrzött alter-koncerten ott voltunk Nikivel. Ez alapján őt el lehetett távolítani, de engem is meg kellett hurcolni, a látszat kedvéért. Belekényszerülve ebbe a helyzetbe, de közben apám által kimentve, én bizony minden egyes órán dogát írtam az ofőnél, az osztálykirándulásokra pedig egyszerűen nem vitt el – neki bizony következetesnek kellett maradnia még ebben a foszladozó rendszerben is, hogy aki tiltott eseményen vesz részt, az megkapja a magáét a párttól.

Ez történt velünk. Ezért nem láttam Nikit többé. Ezért nem mentem osztálytalálkozóra soha. Aztán meghalt az ofő, és jött a 30 éves…

Mindig gyanítottam, hogy az ilyesféle ötévestalálkozó-beszámolók túlidealizált, túl harmonikus képet festenek az eseményről. Mondom, csak gyanítottam, mert ugyebár én – Hamlet szavaival élve – nem voltam egyen is soha. Eleinte azonban altatta a gyanakvásomat az izgalom és a fesztelennek tűnő ceremonialitás, amivel kezdődött a mulatság. Mivel vittem sütit, meg ilyeneket, az esti buli helyszínén találkoztam a többiekkel. Meglepetésemre nagyon örültek nekem.

– Bori! Úristen! De jó hogy itt vagy! – rohant meg Fanni, aki már régen is nagy főszervező volt. Jelenleg a megyei bíróság elnöke. – Annyira régen láttalak!

– Konkrétan az érettségi banketten, Fanni. Harminc éve.

– Tényleg? Na, az valóban régen volt – és megölelt. – Semmit nem változtál – búgta a fülembe. Kényszeredetten mosolyogtam, mert ő bizony meghízott, kissé eldeformálódott, hiába a tízezres szalonruha és a smink, egy meggyötört anyuka fogta a kezeimet múlhatatlan mosollyal. Szinte azonnal megbántam, hogy eljöttem.

Egész este ilyen kirobbanó örömtől túlfűtött üdvözléseket kaptam, professzorok ide, tudósok oda, ment a feltétel nélküli lelkendezés. Egyre inkább éreztem, hogy én csakis Niki miatt jöttem, aki viszont csak a temetőben bukkant fel, sejtelmesen előlépve a szürkületben összefolyó fák közül.

Csaba sírjánál voltunk, az egyetlen osztálytársunknál, aki meghalt, még huszonévesen. Volt kis megemlékezés, ami nagyon meghatott engem. Igazából utolsó tanévben kifejezetten vonzódtam Csabához, de hát túl rút kiskacsa voltam még, ő pedig már túl nagyvilági. Sírtam, mikor megtudtam, hogy a szeretője ölte meg. Most, a sírjánál állva minden eszembe jutott, a beszélgetéseink, a sármos mosolya, a kedvesen távolságtartó ölelése, amitől én most is borzongtam. No, és ekkor, ennek a közepén bontakozott ki Niki alakja a fák homályából. Nehéz megfogalmazni, mennyire megörültem a sok közömbös figura között ennek az évtizedek óta elvesztett valakinek, akit igazán szeretek.

Ment a visszafogott örömködés Niki láttán. Ugyanazt a lelkesedést kapta, hogy végre eljött, csak hát mégis temetőben voltunk.

– Te is itt vagy? – kérdezte nyeglén, mintegy köszönés helyett mikor utolsóként odaléptem hozzá.

– Jah, ideje volt, nem? Te is most jöttél először.

– Hát, tudod, engem sosem hívtak, míg az ofő élt. Csak most. Gondoltam megnézem magamnak, mi ez. – Eléggé bénán nézhettem rá, mert kicsit lesajnálóan így szólt:

– Mi van? Valami mást vártál?

Jött a vacsora, a koccintások sora. A még életben lévő tanárok és a fegyelmezett mesék arról, ki mit csinált harminc évig. Ez a rész különösen kellemetlen volt nekem. Nem azért, mert én csak egy szabadúszó semmirekellő vagyok, tudtam én ezt már előre, hogy kilógok. Inkább azért, mert mindenki kötelességének érezte, hogy kifejtse, milyen hasznos tagja a társadalomnak. Ha más nem azért, mert négy gyerek édesanyja. Az öreg tanárok elismerően bólogattak. Ez van, ha elitgimnáziumba jártál. A tanári kar egyetemleges bólogatása vagy rosszalló pillantása elkísér egész életedben.

Eztán következett a kötetlen szekció sok-sok alkohollal. Nekem csupán egyetlen gintonik kellett hozzá, hogy odavágódjak Niki mellé.
– Gratulálok a Zürichi kiállításodhoz – fogtam bele minden bevezető nélkül. – Ha valahol közelebb lesz tárlatod, szívesen elmegyek. Mondjuk idehaza?

– Nem állítok ki itthon – mondta. – Még a végén valamelyik volt tancink akarna megnyitót tartani – bökött a fejével a tanári asztal felé. Nevettünk. Egy pillanatig olyan felszabadultnak éreztem magam, mint rég. Nyilván csak vágytam rá, nyilván csak erre vágytam, nyilván túlértékeltem a pillanatot.

– Figyeled, hogy milyen szupercsapat lett a srácokból! – folytatta Niki most az egy kupacban táncoló, dajdajozó osztálytársak felé bökve. – A társadalom díszpéldányai.

– Én már nem haragszom rájuk… Amiatt, hogy… tudod… semmit sem tettek… – feleltem.

– Félreértesz. Rájuk én sem haragszom. Csak hát nézd meg: pontosan azok lettek, aminek szánták őket. Sanyi, Zsófi és Laca orvosok orvoscsaládból. Jocó egyetemi tanár – mi volt az apja? Tanár. Karesz fizikus, mindig is az akart lenni. Csanád fociedző – mint az apja. Bálint színész – mint a bátyja és az anyja. Soroljam? Annyira nagyvilági, értelmiségi az egész, de annyira zártkörű, kispolgári egyben.

– Én tulajdonképpen örülök, hogy annak idején elmeszeltek minket – mondtam.

– Elmeszeltek? Minket? – kérdezett vissza Niki, de én csak folytattam, szerettem volna elmondani azt, amiért jöttem.

– Igen, hát az ofő elmeszelt. Engem nem vettek föl az egyetemre, nem lettem történész. Viszont később a másik bölcsészkaron találkoztam egy csomó érdekes emberrel. Szóval a szemétláda ofő nem a kukába küldött, hanem egy másik csapást nyitott. Te meg… elismert festőművész vagy. Szóval…

– Mit akarsz mondani ezzel?

– Hát hogy örülök, hogy látlak. Nagyon hiányoztál harminckét éven át és jó tudni, hogy még mindig kilógunk… – belenéztem a szemébe, és megeresztettem egy nagyon baráti kacsintást, mint rég. De nem jött válasz. Illetve nem olyan, mint amire számítottam.

– Te teljesen hülye vagy? – csattant fel. – Istenem, te tényleg ugyanaz a naiv, hülye kis picsa maradtál.

– Mi? Nem értem…
– Bazmeg miből gondoltad, hogy majd pont neked fogok itt ömlengeni a régi szép

időkről?

– De hát… Mi… Ami közösen ért minket…

– Istenem, te tényleg nem látsz túl az orrodon. Engem rúgtak ki. Engem. Téged nem. Téged megvédett az apád, bazmeg! – ekkor már hangosabban kiabált a hangszórókból csattogó tánczenénél is. – Te ültél sunyin, meghúztad magad az apád vállapja meg az anyád könnyei között! Gyáva vagy, hát nem érted! Nem tettél semmit!

– Ők nem tettek semmit! – pattantam fel körbemutatva. Ekkor már mindenki minket nézett. Niki lassan felállt.

– Ki a frászt érdekel, hogy mit tettek, vagy nem tettek ők. Leszarom. Te voltál a barátom. Te pedig cserbenhagytál.

„Nem tehetek róla, nem tehetek róla” – dörömbölt bennem. De az is ott mocorgott, hogy: „Igaza van. Meghúztad magad. Majd csak lesz valahogy.” Nagyon hosszú pillanatig bámult rám gyilkos tekintettel. Aztán hirtelen elnevette magát és körbenézett, mint valami bohócmester.

– Mit szóltok? – kiáltotta a társaságnak. – Még mindig ennyire bánt, hogy annak idején a Fekete Lyukban elájult, amikor ki kellett volna lyukasztani a fülemet egy tűvel. – Megragadta a táskáját és odahajolt hozzám. – Gyűlöllek. Örülök, hogy ezt elmondhattam.

Ezután nem nézett senkire, nem köszönt senkinek, elment. A társaság néhány tagja küldött felém egy társadalmi mosolyt, majd folytatódott a tánc és a dajdaj. Rövid ideig ott ültem még. Szerintem senki nem látott, amikor eljöttem.

Jövő hónapban Nikinek kiállítása lesz egy belvárosi galériában. Vajon elmenjek?

Galériánkban hírességeket találsz, akik nem fejezték be a sulit.