19 évesen ismertem meg Dávidot, aki akkortájt egy alternatív rockbanda frontembere volt, és az anyjával és a kisebb testvéreivel élt együtt (az apja évekkel korábban elhagyta a családot). Szerelem volt első látásra, én naiv, tapasztalatlan teremtés voltam, Dávid pedig rajongó, szenvedélyes típus. Természetesen még nem voltam elég érett ahhoz, hogy bonyolult kapcsolatokat elemezzek, azt azonban rögtön megéreztem, hogy Dávid és az anyja között érdekes feszültség vibrál. Mari a többi gyerekkel, a tízéves Laurával és a tizenkét éves Danival gyengéden bánt, az akkor húszéves Dáviddal azonban távolságtartóan viselkedett: ha egymáshoz szóltak, mindketten sajátos, ironikus hangnemet ütöttek meg a másikkal szemben. Én fiatal voltam és nagyon félénk, félúton a gyereklét és a felnőttség között. Ha látogatóba mentem a családhoz, kötelességtudóan érdeklődtem a hogylétük felől, de a vacsorákon általában hallgattam, mint a csuka, és paprikavörös lettem, amikor Laura megkérdezte, mik azok a fura valamik az arcomon (pattanások). Utólag el kell hát ismernem, nem lehettem túl szórakoztató társaság, talán még utálatosnak is gondolhattak.

Dávidot és engem nemsokára felvettek az egyetemre, összeházasodtunk, és több barátunkkal közösen albérletbe költöztünk. Egy idő után feltűnt, hogy a férjemet egyre kevésbé érdekli a családja. Nem látogattunk haza a kertvárosba, nem találkoztunk velük egy kávézóban, kihagytuk a családi eseményeket. Mari néha üzenetet hagyott a fiának, de Dávid sose hívta vissza, és amikor én vettem fel a telefont, a férjem integetett, ne áruljam el, hogy ott van. Rákérdeztem, miért nem akar beszélni az anyjával. Láttam, mennyire kényelmetlen neked ez a sok családi dzsembori, mondta. Nem akarlak kitenni hasonló helyzeteknek.

Nem értettem a dolgot. Valóban feszengtem, de soha egy árva szóval nem céloztam rá, hogy ne találkozzunk a családdal, sőt, eszembe se jutott. Amikor beszélgetni kezdtünk – én erőltettem a témát-, lassan rájöttem, Dávid valójában arra féltékeny, hogy a kisebb testvérei mellett ő mindig kevesebb figyelemben részesült. Eszembe jutott egy sor emlékkép, amik fölött korábban elsiklottam: Mari lazán fizette Laura angol tanfolyamát vagy Dani cserkésztáborát, arra azonban állandóan megjegyzéseket tett, hogy Dávid miért foglalkozik zenével, miért pazarolja az idejét koncertekre. Alig támogatta anyagilag, viszont folyamatosan kritizálta és gyakran a sértővel határos megjegyzéseket tett rá.

Majdnem egy évig szótlanul tűrtem ezt, sajnáltam a férjemet, amiért kevés szeretet jutott neki, de egy idő után már nagyon zavart, hogy rám hárítja a felelősséget. Kérlek szépen, ne használj bűnbaknak, mondtam neki. Nem használlak, válaszolta zavartan, de látszott rajta, hogy a gondolat nem új számára sem. Mi lenne, ha írnék anyukádnak egy e-mailt, kérdeztem óvatosan. Valahogy rendbe kéne tenni ezt a dolgot köztetek. Legnagyobb meglepetésemre beleegyezett.

Igyekeztem tapintatos lenni és elkerülni a vádaskodást. Egy szót sem írtam a levélben az utólag felismert családi hierarchiáról. Csak azt részleteztem Marinak, hogy engem mennyire bánt, amiért nem találkozunk gyakrabban, és szeretném, ha a jövőben ez megváltozna.

A válasz utólag nézve egyáltalán nem volt meglepő, elvégre a férjem mindig engem jelölt meg okként, amiért majdnem egy teljes évig kihagyta a családi rendezvényeket. Mari két és fél oldalas levélben válaszolt, ami hemzsegett a vádaktól. Megírta, hogy Dávid testvérei rendszeresen panaszkodtak neki, amiért én soha nem beszélgetek velük, nyilvánvaló tehát, hogy mindig is utáltam őket. Rossz hatással vagyok Dávidra, aki társasági lény volt, de mesteri manipulációs technikámnak köszönhetően most elfordult a szüleitől, a barátaitól, a zenekarától (sic!). Nem akarok osztozni rajta, csak magamnak akarom megtartani, ez pedig beteges dolog.

Még aznap este beszéltem Dáviddal és megkértem, tisztázza a dolgokat az anyjával. Őszintének kell lenned hozzá, mondtam, mert én egy percig sem vállalom tovább az áldozati bárány szerepét. Engem használtál, hogy megvédd magad a családodtól, én pedig egy évig elfogadtam, de most már látom, hogy hatalmas hiba volt. Ezt a kellemetlen és zavaros helyzetet csak te tudod megoldani.

Öt év telt el a beszélgetésünk óta. Dávid azóta sem beszélt nyíltan az anyjával, de arra rávette magát, hogy legalább a telefont felvegye, és évente kétszer-háromszor meglátogassuk őket. Mari soha nem hozta szóba az e-mailt, amit küldött, sőt, az első találkozáskor kifejezetten zavarban volt, és ez kezdte kiegyenlíteni a köztünk lévő különbségeket.

Laura és Dani már nagyok. Szívesen megbeszélik velem a kamaszproblémáikat, velük minden rendbe jött. Marival kicsit távolságtartó a viszonyunk, de a levélváltás után többé már nem kezelt kisgyereknek, se bűnbaknak. A fiával nem sokat változott a kapcsolata, de talán egyszer majd az is rendeződik. Ha pedig nem, elfogadom így is, csak engem ne hibáztasson senki többé olyasmiért, amit nem követtem el.