Tizenharmadik napja gyakorlom a szociális távolságtartást; március 13-a, péntek óta. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám 100%-át el tudom végezni home office-ban (még ha ezeknek egy része körülményesebb is), ezért úgy véltem, fölöslegesen kockáztatnék, ha tiszteltemet tenném az irodában. Aznap este a miniszterelnök bejelentette, hogy bezárják az iskolákat, így aztán hétfőn már a munkatársaim közül se sokan mentek be, azóta meg senki.

Lassan két hete nemigen találkoztam személyesen ismerőssel, igaz, a társasági élet ettől még bugyborékolva pezseg skype-on. (Így hívok minden videochat-alkalmazást.) Túl vagyok az első sokkon; kezdek hozzászokni a fizikai elszigeteltséghez. Sejtettem, hogy két hét alatt azért nem fogok becsavarodni. Később még megtörténhet, de hát sokat voltam már egyedül itthon és külföldön is. Elvagyok.

Egyszerre csak egy napra igyekszem koncentrálni, és próbálom beleépíteni az életembe a traumát, amely mindannyiunkat készületlenül ért, noha történhetett volna máshogy is. Még a megelőző hétvégén se hittük el, hogy ez velünk is meg fog történni. Pedig már volt Magyarországon is igazolt koronavírusos. Egyszerűen nem hittük el, egyikünk se. Visszatekintve vicces és abszurd, hogy nem zárkóztunk be már akkor. Március 4-e óta fertőzött országnak számítunk, és ezt még másfél hétig nem fogtuk fel. A megelőző hetekről, amikor pedig már tudtuk, hogy nemsokára hozzánk is megérkezik, nem is beszélve.

Még egyáltalán nem vagyunk túl a nehezén, és emiatt aggódom. Legalább nem szégyellem bevallani. De közben van egy-két apróság, amiben szintén nagyot fordult az életem azóta, hogy a koronavírus következtében a hazámban is drasztikusan korlátozások léptek érvényre; sorra vettem, melyek ezek:

1. Még sose volt ilyen tisztaság itthon

Minden nap egy órát takarítok; a ruháimat, amikben az utcán voltam, azonnal beteszem a mosógépbe. Rendszeresen törölgetem a konyhapultot, enyhén szappanos vízes kendővel a telefonomat. A cipőmet mindig jólnevelten a bejáratnál hagyom. Körülnézek itthon és nem ismerek rá a saját környezetemre.

2. Napi kapcsolatban vagyok a családtagjaimmal

Eddig olyan kéthetiben voltunk. Most van köztük, akivel majdnem minden nap beszélek – a 65 fölöttiek, nyilván. Ez igen nagy változás. Még családi ebédet is szerveztünk skype-on.

3. Még soha nem örültem ennyire annak, hogy egészséges vagyok.

És remélem, még sokáig így lesz. Csuriba a kéz!

4. Egyszerre csak egy dolog – ez is fontosabb, mint valaha

Évek óta próbáltam szembe menni a multitaskinggal, azzal, hogy reggelizés közben újságot olvassak, munka közben zenét hallgassak és így tovább. Most kezdek ráérezni, milyen fontos, hogy egyszerre tényleg csak egy dolgot csináljak. Például fejhallgató nélkül futok. (Már csak azért is, mert minél kevesebb tárgy van kitéve a kórokozóknak az utcán, annál jobb.) Ez mostanáig elképzelhetetlennek tűnt. És tényleg bevált az az elv, hogyha egyszerre csak egy dologra koncentrálok a munkámban és nem hagyom, hogy bármi félbeszakítson, akkor sokkal jobban tudok haladni.

5. Naponta csak két-háromszor olvasok híreket

Ez is egy brutális leszokási folyamat: korábban egész nap híreket olvastam. Igazából észre se vettem, milyen sokat böngésztem a híroldalakat (magyarokat és külföldieket egyaránt). Most reggel és este engedélyezek magamnak egy-egy „hírblokkot” és ha kapok egy üzenetet valami fontos fejleményről akkor esetleg napközben is elolvasom. Ez a változás teljesen átrendezte az agyamat, és minden másnál jobban segít az aktuális tennivalókra koncentrálni és levenni a vállamról a stressz egy részét.

Így kezeld a ruháidat járvány idején: