Pad és fa

Olyan jó ülni itt a padon, és bámulni ki a fejemből, mintha sehol se lennék. Ez is egyfajta meditáció. A kezemben alkoholmentes sör, a gyerekre vigyáz az ovi, a mellettem lévő padon cigiznek, bódultan szívom be a füstöt, amiről immáron hat éve szívszakadva lemondtam. Egy kis terrier a kezemhez érinti a hideg orrát, aztán megy is tovább, gyerekek szaladgálnak a gyepen, az enyém hála istennek nincs köztük, nem kell kifelé figyelni, elég önmagamat vizslatni, kiüríteni az elmét, pihenni, pihenni, pihenni.

Úgy kell ez a pár óra énidő, bármennyire is gyűlölöm a szót, mint egy falat kenyér.

A nem kell semmivel foglalkozni-érzés nyomban elpárolog, ahogy meglátom a nőt. Bahiás ruhájában épp most kuporodik le a park egyik fája alá, kezében könyvet és egy dobozt tart. Biztos a tízóraija van benne. Rögtön megismerem, nem változott, az a fajta, aki épp úgy néz ki harmincöt évesen, mint az általános iskolai ballagáson. Akkor láttam utoljára, rakott szoknyát viselt és fehér blúzt. Ma ezekért egy vintage-üzletben egymást ölik az emberek, akkor szörnyen cikinek tartottuk.

Leül a fa alá, kinyitja a könyvet. A kellemetlen szorítás a gyomromban a fejem irányába kúszik, és egyre erősödő halántéktáji fájdalomban manifesztálódik. Gyorsan a kulacsom felé nyúlok és iszom egy kis langyos vizet. Mikor egy focilabda puffan mellettem, összerezzenek. A nő közben belemélyedt a könyvébe. Copfja előrehullik, esküszöm, ugyanígy volt befonva húsz évvel ezelőtt. Még a masni színe is stimmel. Lehet, hogy féregjáratba kerültem, vagy ez egy szürreális álom.

Feltárul a múlt

Együtt jártunk általánosba ötödiktől nyolcadikig. Ágotának hívják. Én a menők periférikus részén balanszíroztam, ő tökéletes különcként egyedül. Mindig egyedül. Sétált az iskolaudvaron, miközben mi pingpongoztunk vagy erre csörög a diót játszottunk. Nem akartuk bevenni, olyan furcsa volt, féltünk tőle. Tulajdonképpen nem szekálta senki, néha egy-egy új gyerek megpróbálkozott vele, de hamar abbahagyta. Ágota egy másik időcsatornában létezett, üvegfal választotta el tőlünk. Szinte soha nem beszélt, csak a tanárokkal, és velük is akkor, ha muszáj volt. Nem tudtuk megfejteni, ezért inkább elkerültük, és úgy tettünk, mintha nem az osztálytársunk volna. Azt gondoltuk, ő akarja így, és talán így is volt.

Kivéve egyszer, amikor az iskolai vécéből jöttem ki pisilés után, és ő ott állt az ajtók előtt maga elé meredve. Akkor nem bírtam ki, hogy ne szólítsam meg. Menj be nyugodtan, üres mind, mondtam bátorítóan. „Szerinted korai, ha tizenkét évesen megjön?" – kérdezte hirtelen. Nem, mondtam kopogó szívvel, nekem már egy éve megvan. Akkor bement. Meg akartam kérdezni, hogy kér-e betétet, mert van nálam elég, de mikor percek múlva sem jött ki a fülkéből, otthagytam.

Valami gyülekezetbe járnak a szülei, mondta anyám este a vacsoránál, amikor meséltem neki bolond Ágotáról – ahogy többen is hívtuk szegényt. Hagyd békén, nem tehet róla. Elég nehéz lehet neki. Ezt én is beláttam, miközben elrágcsáltam a pirítóst vajjal és paradicsommal, és szaladtam a szobámba játszani, tévét nézni. Akkor nem gondoltam bele, Ágotának vajon hogyan telhetnek az estéi.

Van bocsánat?

Most azonban valami emlékezeti időparadoxon folytán egyszerre látom magam előtt tizenegy, tizenkét és tizennégy évesen, előttem áll a vénkisasszony küllemű kamaszlány, aki a tavaszi fa alatt ülve dermesztően ugyanolyan, mint amikor gyerekek voltunk. Kiveszi a dobozból a szendvicsét, és lassan majszolni kezdi olvasás közben. Hirtelen ötlettel felállok, és elindulok felé. Még nincs tervem, aztán kirajzolódik bennem a vágy, hogy ráköszönjek, megkérdezzem, hogy van, miként telt az elmúlt húsz év, van-e családja, gyereke, mivel foglalkozik. Mire odaérek hozzá, átírom a tervet, attól függően, hogy rám ismer-e. Hisz ő nem változott semmit, de nekem azóta kiszőkült a hajam, sminket viselek, felszedtem pár kilót. Nem vagyok ugyanaz a kistini, akitől annak idején a lányvécében megkérdezte, normális-e, hogy tizenkét évesen menstruál.

Minden önbizalmam elpárolog. Felnéz a könyvből, ahogy gyáván és szerencsétlenül álldogálok előtte, de királynősége továbbra sem ebből a világból való. Nem hiszem, hogy megismerne. Halványan rám mosolyog, majd visszabújik a könyvbe, én pedig továbbállok. Mikor már eltávolodtam, megkönnyebbülten lélegezni kezdek, és saját megnyugtatásomra eldöntöm, hogy megkeresem Facebookon és bejelölöm. Talán írásban is jó, ha bocsánatot kérek tőle. Bár hogy pontosan miért kéne, csak nagyon homályosan érzem magam is.

Az iskolákban örök szerelmek is köttetnek! Mutatunk 6 sztárt, akik ott találták meg az igazit!