Megsárgult családi fotó akad a kezembe – tejfölszőke kislányként mezítláb, anyám kinyúlt trikójában ácsorgok a küszöbön. Az ötödik kerületi Petőfi Sándor utcai bérházban lakott anyai nagyapám és keresztanyám, kisgyerekként gyakran vendégeskedtem náluk. Az érettségi évében eltöltöttem ott néhány hetet, amíg kispesti panellakásunk rövid felújításon esett át. (Anyám véletlenül magára gyújtotta, amikor apám elvált tőle.) Szerettem belvárosi lánynak lenni. A gangról sokszor bámultam a ház túlsó felén lévő lépcsősort. Azon méláztam, milyen lehetett ott cselédként közlekedni, vagy forró augusztusi éjszakán csókot lopni a sötét lépcsőfordulóban. Végül sosem mentem le azon a lépcsőn. Kicsit bánom, hogy elmulasztottam. Azóta a lakást a családom eladta, már nem tudom bepótolni az élményt.

Ebben az öreg, gangos házban, ahol kis garzonomat bérlem, nagyjából harminc lakás néz a betonudvarra. Kevés szomszédot ismerek, de teljes jogú tagja vagyok a lakóközösségnek. Tudom, hogy illúzió, mégis jól esik úgy gondolni magamra, mint aki tartozik valahová. Egy viharos este kiálltam a lakásom nyitott ajtajába, és néztem a távoli villámlást. Biztonságban ugyan, de egy lépéssel közelebb a tomboló elemekhez, a veszélyhez. Pillanatok, amiket szeretek.

Ha nem is mindig paradicsomi a hangulat a házban – zajok, szagok, szitokszavak szállnak a levegőben – azért jó itt nekem. A hajam bebarnult, anyám régi pólója sincs meg, de azt hiszem, ugyanolyan elragadtatva nézem ma is, ahogy zajlik az élet a gangon.

Szereted a novellákat? Szemezgess kedvedre a galériában!