Ez a cikk az ÉVA Magazin 2016-os 4. lapszámában jelent meg először „Mi az a gender?" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Simone de Beauvoir 1949-ben, a Második nem című könyvében a női létet és nehézségeit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy „nőnek nem születünk: nővé válunk”. Ez a sokat idézett mondat arra próbál rámutatni, hogy az, amit „nőnek levésen” értünk – a női szerep, viselkedés, az úgynevezett nőiesség –, nem velünk született, biológiai vagy természeti adottság, hanem neveltetésünk, szocializációnk és a társadalmi nyomás eredménye.

Ezt a gondolatot már jóval korábban is megfogalmazta a sokak által a feminizmus előfutárának tartott Mary Wollstonecraft. 1792-ben A nők jogainak védelmében című, a korabeli nők helyzetéről írt értekezésében éles kritika alá vetette a nők és férfiak oktatása, nevelése közti különbséget. Elemzése szerint ennek következtében a nőkből „gügyögő”, gyermeteg és felszínes, külsőségekkel foglalatoskodó személyek lettek, akiknek egyetlen funkciója férjük szórakoztatása, gyönyörködtetése és kiszolgálása, és akik neveltetésük miatt meg is elégednek ezzel a szereppel. Wollstonecraft amellett érvelt, hogy a francia forradalomban elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának elveit (amelyeket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata előfutárának tekinthetünk) mindenkire ki kell terjeszteni – nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre is. A nőket, akárcsak a férfiakat, úgy kell nevelni, mint racionális gondolkodásra alkalmas embereket, és úgy is kell kezelni, hogy élhessenek e jogaikkal és részt vehessenek a polgári és közéletben, a társadalom építésében.

Gondolatai abban az időben radikálisnak számítottak, de Wollstonecraft valószínűleg szomorú volna, ha látná, hogy a nőket a mai napig ostobábbnak, a logikus, racionális gondolkodásra kevésbé képesnek tekinti a társadalom jelentős része (gondoljunk csak a „női logikát” érintő viccelődésekre), és hogy a női szerepben a mai napig fellelhető számos olyan elem, amit ő már több mint kétszáz éve kritizált. „We can do it!” „Meg tudjuk csinálni!” Az 1942-es sárga plakát – amelyből bélyeg is készült – modellje Rosie, a repülőgépszárny-szegecselő munkáslány fiktív alakja. A biztatás azoknak a nőknek szólt, akik a gyárakban a második világháborúban elhunyt férfiak helyét vették át. A grafikát J. Howard Miller készítette, Geraldine Doyle gyári munkásnő fotója alapján, aki sokáig nem is tudta, hogy feminista ikonná vált.

RÓZSASZÍN VS. KÉK

A gender kifejezés a mozgalmas 1970-es években terjedt el, először az angolszász államokban. A gender vagy társadalmi nem, társadalmi nemi szerep fogalma arra szolgál, hogy egyetlen kifejezésben rávilágítson arra, amit Beauvoir is megírt: hogy a nemi szerepek nem veleszületettek és adottak, leírásukhoz tehát külön fogalomra van szükség. Ugyanakkor a biológiai és társadalmi nem nagyon is kapcsolódik egymáshoz: annak alapján nevelnek és kezelnek minket a társadalomban nőnek, illetve férfinak, hogy milyen nemi szervekkel (milyen biológiai nemmel) születünk. Annak alapján dicsérik már kisbaba korunkban a szépségünket vagy az erőnket, annak alapján kapunk kisgyerek korunkban rózsaszín vagy kék ruhát, annak alapján terelnek minket a humán vagy a reál tantárgyak felé, annak alapján veszik természetesnek, hogy sminkelünk vagy gyúrunk, annak alapján várják el, hogy mossunk-főzzünk-takarítsunk vagy szereljünk, és így tovább. A feminizmus, a női egyenjogúságot sürgető mozgalom szerint tehát az, hogy mit tartunk „nőiesnek”/„femininnek”, illetve „férfiasnak”/„maszkulinnak”, társadalmilag meghatározott. Ezeket a jegyeket és viselkedésformákat nevelkedésünk, szocializációnk folyamán sajátítjuk el, és folyamatos nyomás alatt vagyunk velük kapcsolatban. Általában próbálunk a nemi szerepelvárásoknak megfelelni, illetve kompenzálni, ha valamilyen szempontból nem felelünk meg nekik. Ez főként azért van, mert ha nem felelünk meg nekik vagy legalábbis valaki úgy találja, hogy nem felelünk meg nekik, akkor negatív visszajelzéseket, „büntetéseket” kapunk; például lenézést tapasztalunk a kortárs csoportban, beszólnak nekünk, nehézségekbe ütközünk a partnertalálás terén, sőt, akár fizikai erőszak is érhet bennünket a szülők, a partner, a kortársak vagy idegenek részéről.

Na de mi ezzel a probléma? Sok-sok társadalmi elvárás és konvenció van, amiknek meg kell felelnünk, és amikkel szembemenni a fentiekhez hasonló büntetéseket von maga után: például nem kezdhetünk el egy szülői értekezlet vagy irodai megbeszélés közben fennhangon énekelni, nem tehetjük tisztába a gyereket egy étterem asztalán, nem mászkálhatunk az utcán anyaszült meztelenül. A gender alapú konvenciók azonban – a fentiektől eltérően – kifejezetten károsak, és hatalmas befolyásuk van az életünk minden területére. Azért károsak, mert a femininitás és maszkulinitás fogalma, jelentése elkülöníthetetlenül magában hordozza a nők és férfiak közötti egyenlőtlenséget, a két nem közti hatalmi különbséget a férfiak javára. Lehet, hogy ez elsőre durván hangzik, de néhány kérdés segíthet, hogy belássuk: így van.

Milyen fogalmak kapcsolódnak a férfiassághoz, maszkulinitáshoz?

ELVÁRÁSOK ÉS SZTEREOTÍPIÁK

A genderkategóriákhoz rengeteg más, ezekhez a fogalmi körökhöz és alá-fölé rendeltségi viszonyokhoz kapcsolódó sztereotípia társul. Például az, hogy a nők általában gyengébb képességűek (fizikai feladatokban ügyetlenebbek; butábbak; kevésbé humorosak; kevésbé tehetségesek), mint a férfiak. A rengeteg gender-sztereotípia azonban egyben szerepelvárás is. („Egy nő nem erős. De ne is legyen erős, majd az erős férfi segít neki.”) Még ha képességeink szerint el tudnánk is végezni olyan feladatokat, amikben elvileg, nők lévén, gyengék vagy gyengébbek vagyunk, akkor is érezzük a biztatást, hogy a körülöttünk lévő férfiak, férfi partnerünk segítségét kérjük, és ezzel óvjuk meg férfiasságérzetét.

Ha nem akarunk megfelelni egyes sztereotípiáknak vagy genderszerepeknek, akkor is kénytelenek vagyunk, hacsak nem állunk készen rá, hogy mint „nőietlen” nőt, lenézzenek minket. Ha például nem foglalatoskodunk sokat a külsőnkkel, ahogy az a nőkkel szemben elvárás és egyben sztereotípia, akkor ránk süthetik, hogy igénytelenek vagyunk. Ha viszont, a sztereotípiákkal és elvárásokkal összhangban, sok figyelmet fordítunk a külsőnkre, akkor mint „nőies” nőre tekintenek ránk, ami szintén bélyegekkel jár: hiúk vagyunk, pipiskedünk, nem tudunk idejében elkészülni, és valószínűleg buta libák vagyunk, mint Doktor Szöszi. Mivel nekünk, nőknek mind a megfelelés, mind az eltérés kockázatos, elképesztően nehéz navigálnunk a genderelvárások és -sztereotípiák között.

RASSZIZMUS, SZEXIZMUS

Azokat, akik etnikai alapú sztereotípiákat vallanak, rasszistáknak nevezzük, azokat pedig, akik nemi alapú sztereotípiák szerint gondolkodnak, szexistának hívjuk. A szexizmust gyakran szokás a nők szexuális tárgyiasításával összekeverni. Ebben van némi igazság: a szexizmusnak valóban része az, hogy a külsőnk, vonzerőnk alapján értékelnek és ítélnek meg minket (mint egy dísztárgyat, nem pedig mint egy személyt), de a szexizmus ennél többet jelent. A szexizmusra és a rasszizmusra is jellemző egyrészt, hogy teljesen megszokott, mindennapos (sok nő észre sem veszi a ráirányuló szexizmust, vagy még rosszabb: örül neki, például a tárgyiasító utcai beszólásokat „bóknak” tekinti), másrészt, hogy diszkriminációt, hátrányos megkülönböztetést szül többek közt az oktatás és a munka világában. A gender, szexizmus és diszkrimináció közös működését jól illusztrálja a női munkavállaló esete.

De a szexizmus és a rasszizmus között különbség is van: a rasszista sztereotípiákkal ellentétben ugyanis a szexista sztereotípiák, ahogy már láttuk, egyben elvárások is. Például romákkal kapcsolatos sztereotípia, hogy műveletlenek, nem intelligensek; de amikor roma emberek kiemelkedő műveltségről és intelligenciáról tesznek tanúbizonyságot, nem nézik le vagy róják meg őket emiatt. Ezzel szemben nőkkel kapcsolatos sztereotípia például, hogy határozatlanok, bizonytalanok; de amikor nők határozottságról, elszántságról tesznek tanúbizonyságot, akkor (kontextustól függően) az a vád éri őket, hogy túl komolyan veszik magukat, vaslédik, véresszájúak, karrieristák, főnökösködők. Odáig már eljutottunk, hogy a nőket nem róják meg túlságosan az intelligenciájukért, de óvakodnunk kell, nehogy intelligensebbnek tűnjünk például (leendő) férfipartnerünknél: ez elriaszthatja, rosszul eshet neki, és mások szemében férfiatlanná teheti. Társadalmi elvárás, hogy lehetőleg „felfelé” válasszunk párt – valamilyen fontos szempontból legyen jobb képességű vagy jobban elismert a partnerünk, hogy fel tudjunk rá nézni.

MEGFIGYELNI MAGUNKAT

Sokan megfelelünk a genderelvárásoknak, vagy legalábbis egy jó részüknek, hisz a világ kicsi korunk óta szembesít velük, sokunk már beleépítette ezeket a saját személyiségébe. Sok lány és nő el is hiszi, hogy kevesebbre képes vagy kevesebbre hivatott férfitársainál, hogy a külseje nagyobb vagy legalább akkora érték, mint a személyisége, vagy hogy természetes, ha férfiak tárgyiasítják vagy ugráltatják. De érdemes és érdekes is venni a fáradságot, hogy megfigyeljük saját magunkon, milyen széles körű hatással van a genderszerepünk az életünkre az otthoni munkamegosztástól kezdve a magunkról és másokról alkotott véleményünkig. Az egyenlőbb világhoz vezető első lépések közül a legfontosabbak talán ezek: nőként ne legyünk szexisták, ne minősítsük magunkat és más nőket szexista gender-sztereotípiák alapján; beszéljünk egymással a nehézségeinkről és legyünk szolidárisak egymással; és hogy ha van/lesz gyerekünk vagy gyerekekkel dolgozunk, igyekezzünk a következő generáció lányait (és fiait!) abban a szellemben nevelni, hogy a lányok semmivel sem kevesebbek, mint a fiúk.

Galériánkban a Bibliából mutatunk be erős, inspiráló nőket!