Kepes András családjának a története önmagában megérne egy regényfolyamot, hiszen tele van hihetetlen történetekkel. Bár András maga is ír könyveket, állítása szerint a felmenői élete még azokat a sztorikat is túlszárnyalja, amelyeket ő talál ki.

„A szüleim 1946-ban jöttek vissza Magyarországra a mexikói emigrációból, hogy építsék a szocializmust. Édesapám igazi, elkötelezett baloldali ember volt. Ám hazatérésüket követően, mint nyugat-európai emigránst félrerakták és gumigyári segédmunkásként kellett dolgoznia a Ganz Gyárban. A rehabilitálását követően nevezték ki nagy nyelvtudásának - öt nyelven beszélt- és komoly nemzetközi tapasztalatainak köszönhetően kereskedelmi kirendeltség-vezetőnek a Közel-Keletre, Damaszkuszba, majd Bejrutba. Ám azokba az országokba nem lehetett gyereket kivinni, nekünk itthon kellett maradnunk „túszként”, biztosítékként, hogy a szüleink ne disszidálhassanak.”

András édesapja elképzelhetetlennek tartotta, hogy kint maradjon az ’56-os forradalom idején. A haláláig fel sem merült benne, hogy tévedett, amikor a baloldaliságot választotta. Még akkor sem, amikor a Rákosi időszakban meghurcolták. Emiatt apa és fia között folyamatosak voltak az ideológiai viták.

Egy ilyen vita során András édesapja rosszul lett és lefordult a székről. Ekkor András fontos elhatározásra jutott és az édesanyja is megeskette. Nézd meg, mi volt ez a sorsdöntő elhatározás és mit kellett megfogadnia Andrásnak!

„Az anyámmal bensőségesebb volt a kapcsolatom, mert fantasztikus humorérzéke és bölcsessége volt. Apám sérült lelkű ember volt: meghalt a mamája, amikor még kisgyerek volt, az apja egyedül nevelte őket, nagyapám pedig kicsit beleőrült ebbe az élethelyzetbe. Mexikói emigrációját egy sor esemény előzte meg: élt Bécsben, Berlinben, Párizsban, Londonban, átszökött a Pireneusokon és harcolt a spanyol polgárháborúban is. Mindig harcolt, és sohasem saját magáért. Hős volt, de én nem tudtam vele azonosulni, mert alkatilag annyira más voltam.”

Kepes András számára nem az édesapja, hanem egy közeli családtag volt az igazi példakép. Ki volt ő és miben, hogyan határozta meg András életét, világnézetét? Kattints IDE!

Bár András édesanyjával érzett mindig is nagyobb hasonlóságot, szigorúsága, kemény erkölcsi tartása sokszor volt számára nyomasztó.

„Szikrázó mondatai voltak, amelyek beleégtek az ember agyába és valójában nagyon kártékonyak voltak.”

Mik voltak ezek a mondatok, amelyek a mai napig kísértik Andrást? Miért érezte azt, hogy édesapja ártatlansága, édesanyja tisztessége egy ponton túl szinte agyonnyomta őt? És mégis mi volt a szülei mintájának a pozitív hatása rá nézve? Kattints IDE!

András egy négyes társbérletbe született bele: egy négyszobás lakásban négy különböző család lakott, ahol közös volt a konyha, a fürdő és a wc is. És az együttélés egyáltalán nem volt konfliktusmentes.

„Igazi véres csaták voltak: apámra egyszer az egyik szomszéd késsel támadt rá a konyhában. Én mindezt végignéztem. Nem csoda, hogy extrém tikkes kisgyerek voltam, a nővérem meg rángatta az orrát. Megviselt bennünket ez az élethelyzet és ebből jelentett kiutat a kiküldetés a szüleimnek. A cél az volt, hogy ők annyi pénzt összegyűjtenek ott, hogy hazatérve a társbérletet el tudják cserélni egy önálló lakásra.”

A két gyerek intézetbe került. Nézd meg, mit mesél az intézeti éveiről András: hogyan élte meg, és meg tudta-e bocsátani a szüleinek, hogy intézetbe adták!

„A gyermekkori megtapasztalásaim megtanítottak rá, hogy a túlélésem záloga, hogy elfogadtassam, megszerettessem magam, de mégis mindig idegen maradok.”

András az első nyolc általánost kilenc iskolában járta ki, 3 nyelven, 3 földrészen - volt olyan, ahol úgy, hogy még a nyelvet sem beszélte, és a kultúrát sem ismerte-.

„Soha nem tudtam gyökeret ereszteni sehol, nem lehettek igazi barátaim, mély emberi kapcsolataim, kötődéseim. Nem volt idő, hogy ezek elmélyülhessenek és kialakult egyfajta önvédelmi mechanizmus: nem szabad túlzottan ragaszkodnom senkihez, hiszen bármikor elveszíthettem azzal, hogy ismét elköltözünk, így aztán védekező mechanizmusokat alakítottam ki.”

Mi jellemzi Andrást a mai napig, ami erre a megtapasztalásra vezethető vissza és ami megnehezítette a gyermekeihez, feleségeihez való viszonyát, a munkájában viszont sikert hozott számára? Honnan ered szerinte a „sármos Kepes András” imidzs? És milyen fordulat következett be András gondolkodásában, életében, amikor elérte a 40 éves kort? Mi lett az új ars poeticája? Nézd meg!

András rengeteget utazott kisgyermekkorától kezdve, a családtagjai a mai napig szétszóródva élnek a nagyvilágban. Ő maga is letelepedhetett volna máshol, de mégis itt maradt Magyarországon.

„Én rengeteget utaztam, világpolgár vagyok, de mindig visszatértem ide, hiszen ez a hazám. Magyar vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, mélyen ide vagyok beágyazódva. Számomra Magyarország a világítótorony. A gyökértelenné válástól pedig mindig ez a világítótorony óvott meg.”

Ismerd meg a történetet, mi történt, amikor a Közel-Keletről visszatért András családja a négyes társbérletbe, ám olyan dolog várta őket, amire senki sem számított és a későbbi életüket alapjaiban határozta meg! Vajon miért kerültek vissza a gyerekek ismét intézetbe? Hogyan élte meg András a rengeteg költözést, utazást, a családjukat ért igazságtalanságokat, az intézeti éveket?

András ma már hatgyermekes édesapa, négyunokás nagypapa. Hat gyermeke között pedig igen nagy a korkülönbség. Saját bevallása szerint is nagyon mást kaptak belőle a különböző generációk. Más apa volt huszonévesen, első gyermekei születésekor, mint most, érettebb fejjel.

Hogyan határozza meg ezt a különbséget fiatalkori apa-énje és a mostani között? Milyen apának tartja magát valójában? És mi volt az a mondata a legidősebb lányának, Julinak, ami úgy érzi, nagyon mélyen betalált? Kattints IDE!

András elmesélt egy történetet is Bori lányáról, aki krisnás lett. Hallgasd meg, hogyan fogadta apaként a bejelentést és hogyan oldotta meg a helyzetet!

András még ’86-ban kezdett el tanítani Amerikában, a New York Egyetemen, összehasonlító televíziózást. Amikor onnan hazajött, a színművészetin folytatta az oktatást. Aztán abbahagyta az aktív képernyős munkát és dokumentumfilmeket kezdett el készíteni.

„Másfél évtizede pedig a METU-n vagyok. A tanári pályafutásom során azt ismertem fel, hogy nem lehet mindenkitől ugyanazt megkövetelni, mert az emberek képességei nem azonosak. Mindenkitől a saját lehetőségeihez képest kell megkövetelni, hogy mire képes, ami differenciált oktatást feltételez. Nem jó összehasonlítgatni őket, mert az traumákat okoz. A másik fontos felismerésem, hogy sokkal fontosabb a tanítás helyett, hogy valakit meg lehessen nyitni. Az egyetem arra való, hogy lehetőséget kapj arra, hogy szabadon tanulhass és kibontakozz. Miközben megpróbálom motiválni őket, én magam is rengeteget tanulok tőlük. A most hozzám járó fiatalok az unokáimmal egyidősek. Másként gondolkodnak, más az érdeklődési körük, más izgatja őket, másként közelítik meg a témákat és valahogy ki kell egyeznünk: én elmesélem, hogy én hogy csinálnám, közben pedig nagyon figyelek rá, hogy ők mit gondolnak, hogyan gondolkodnak ugyanarról a témáról.”

András elárulja, hogyan tud 74 évesen is ennyire fiatal maradni. Példaként pedig a Besúgó című filmsorozatot hozza, hallgasd meg, miért! És arról is mesél, ő hogyan látja, melyek a mai fiatal generációk életének legfőbb kihívásai.

Ha kíváncsi vagy a teljes beszélgetésre, IDE KATTINTVA megnézheted vagy akár Spotify-on is meghallgathatod!