– Amikor megkérdezik tőle, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, sok kislány vágja rá, hogy zenész, de csak kevés tart ki határozottan az elképzelése mellett. Te egy vagy közülük, hiszen egészen fiatal korod óta művészi pályára készültél, pedig a családodban nem volt előtted ilyen példakép. Idén nyáron a TEDxBalaton konferencián beszéltél arról, hogy egy ösztönös megérzés, gyermeki intuíció vezérelt. Ezt a belső hangot azonban sokszor valamilyen külső hatás „szólaltatja meg", még ha akkor nem is ismerjük fel. Visszagondolva nálad volt ilyen tényező?

– Pedagógus szemmel nézve ismertem fel, hogy valahol az egész abban gyökerezhetett, hogy anno nem találtam a helyem a közösségben, eléggé kilógtam a gyerekek közül, akikkel együtt voltam. Ez persze alapvetően egy negatív szituáció, és ez elindította bennem azt, hogy megpróbáljam átformálni valamilyen síkban pozitívvá. Már egészen korán sok a gondolat, sok érzés munkálkodott bennem, és ezeket valamilyen módon szerettem volna leképezni egy másik csatornán, ami nekem végül a művészet és a színpad lett.

– Noszlopról származol, ami egy kis község Veszprém megyében, kevesebb mint 1000 lakossal. Innen költöztél fel 14 évesen a fővárosba, miután felvételt nyertél a Weiner Leó Zeneművészeti Szakgimnáziumba. Hogy fogadták ezt a lépést a szüleid?

– Nagyon hálás vagyok nekik, hogy hagyták, hogy erre az útra lépjek és mindenben segítettek, miután látták, hogy komolyan ezt szeretném. Biztosan féltettek és megrettentek elsőre, de miután megismertük Horgas Esztert, aki a tanárom lett, az nemcsak nekem, hanem nekik is biztosítékot adott arra, hogy jó kezekben leszek. Egyébként a konziban annyira be volt osztva az egész napunk, hogy hiába költöztem fel a nagyvárosba, jórészt egy 1 kilométeres kis buborékon belül mászkáltam a kollégium és az iskola között.

– És a konzervatóriumban elsőre megtaláltad a helyed, vagy voltak azért nehézségek?

– Hatalmas volt a kontraszt a korábbi életemhez képest. Az általános iskola vége felé már nagyon Budapestre vágytam, egyre jobban éreztem, hogy ott nem értenek meg, ami azért fájó volt. Aztán a konziban ennek a totális ellentétjét éltem át: olyan szinten kinyílt a személyiségem, és meg mertem magam mutatni, hogy sok sérülés éppen ebből jött. Meg kellett szoknom, hogy az egy nagyon kicsi közösség, nagyon bensőséges a hangulat, ha van valami fájdalom, az sokkal intenzívebben hat. Hozzá kellett edződnöm lelkileg és persze fizikailag is, hiszen reggel 6-tól este 9-ig óriási volt a hajtás. Ebből a szempontból a zenészek élete nagyon hasonlít a profi sportolókéra. Szerencsére engem a leterheltség motiválni szokott.

– Kicsit kilógsz a klasszikus zenészek sorából, hiszen nemcsak fuvolaművészként, hanem összművészeti előadóként is definiálod magad. Ez hogyan került a látószögedbe?

– Hamar kirajzolódott, hogy a zene az első számomra, de a tánc, a dráma, a képzőművészet is érdekelt kislány korom óta. Aztán a konziban, főként Horgas Eszternek hála elindulhattam ezen az úton. 10 éves voltam, mikor először találkoztam vele egy koncerten, és olyan mély benyomást tett rám, hogy tudtam, tőle szeretnék tanulni. De akkor még nem sejtettem, hogy ez mennyire meghatározó kapcsolódás lesz az életemben. Számára akkortájt kezdett fontos lenni, hogy fiataloknak át tudja adni az összművészetet, ezért is hívta életre a Partitúra összművészeti kurzust, amelyet 2010 óta minden nyáron megtartanak Balatonfüreden, és amelynek kezdetektől fogva részese lehettem. Nagy szerencsém volt, hogy így már gyakorlatilag általános iskola után rögtön folytathattam az összművészeti tevékenységet, nagyon sok rendezővel, színésszel tudtam együtt dolgozni. Organikusan alakult tehát, hogy a művészetemben a fuvola mellett több műfaj is keveredik a kortárs tánctól kezdve a színművészetig. Persze rengetegszer mondták nekem, hogy választanom kell, akár csak a fuvola és az ének között, én viszont a zsigereimben azt éreztem, hogy ezeket mind csinálnom kell. Összművészeti előadóként lettem teljes, mert van, amit fuvolával nem lehet elmondani.

– Mondhatjuk akkor, hogy a Junior Prima díj egyfajta visszaigazolást jelent számodra, hogy jól tetted, amiért nem hagytad magad letéríteni az utadról?

– Kétségkívül ez a legmagasabb szakmai díj egy fiatal művész számára Magyarországon, és fantasztikus érzés, hogy nemcsak fuvolaművészként, hanem összművészeti alkotóként is elismertek. Mivel én nem a sztenderd utat járom zenészként, mindig kérdés volt számomra, hogy egyáltalán bekerülhetek-e a zsűri látómezejébe. Megható, hogy mindaz, amit eddig eddig beletettem a pályafutásomba, amiről sokan le akartak beszélni, annak most itt van az eredménye. A Junior Prima díj pedig azt is jelenti számomra, hogy nemcsak lehet, hanem kell is csinálni ezt a fajta alkotói, zeneművészeti tevékenységet.

– Mostanában leginkább trió és duó előadásokban láthat, hallhat a közönség. Mesélj, kérlek, hogy alakultak ezek a produkciók?

– Nagyon vágytam arra, hogy megtaláljam azokat a formációkat, művésztársaimat, akikkel együtt játszunk. Alapvetően elég nagy a hajlam bennem arra, hogy siettessem a dolgokat, és ezt talán sikerült az elmúlt években letennem, mert elmondhatom, hogy minden, ami most körülvesz, az tökéletes időben jött az életembe, pályafutásomba. A ConnecTrio, amiben Maria Valverdével és T-Potzner Veronikával zenélünk, is egy véletlen egymásra találásnak köszönhető. Maria elsősorban zongoraművész, Veronika pedig ütőhangszereken játszik, de mindannyian szeretjük vegyíteni a művészeti műfajokat. Tavaly született meg a „for who was not born” című performansz, most pedig napokon belül kijön az első albumunk, amit izgatottan várok. Az Oláh Krisztián zongoraművész-zeneszerzővel alkotott duónk szintén egy nagyon intenzív alkotói és előadói munka, de teljesen más a dinamikája, mint a triónak. A ConnecTrióban van egyfajta hierarchia, bár mindenki sokat tesz bele, a nagyobb döntéseket általában én hozom, a duóban viszont két oroszlán van egy ketrecben. Vele februárban lesz a Zeneakadémián egy bemutatónk Tükör által homályosan címmel, amit Ingmar Bergman svéd filmrendező munkássága inspirált. Ezenkívül María Valverdével a trión kívül több más projektünk van, például nemzetközi videós tartalmakat gyártunk. A vlogunkban koncerthelyszíneket mutatunk meg, művészekkel, kultúrához valamilyen szinten kapcsolódó, vagy azt meghatározó emberekkel készítünk interjút.

– Szóló, saját zenei projekteket tervezel a jövőben?

– Korábban nem láttam a pályámon, hogy lesz olyan időszak, amikor már csak a saját zenémen fogok dolgozni, de most mégis úgy alakult, hogy 2024-ben jön az első saját albumom. Ez egy óriási nagy kaland, minden szinten felforgatja az életemet.

– És mindezek mellett még tanárként is dolgozol…

– A pedagógia meghatározó része az életemnek. Előadóként saját magamra koncentrálok, arra, hogy én mit akarok kifejezni. A tanítás pedig ennek pont az ellenkezője, hiszen arra akarok rájönni, hogy a gyerekeknek mik a víziói, hogyan találhatok kulcsokat hozzájuk, hogy megnyíljanak. A tudáson kívül pedig a szenvedélyt is át szeretném adni neki, nemcsak a zene, hanem az élet felé. Rendkívül nagy kihívás, hiszen minden óra minden pillanata egy állandó reagálás az ő kis lelkükre, napi állapotukra. A zeneiskolák mellett pedig idén ősszel kezdtem csoportos foglalkozásokat tartani egészen kicsiknek, 3-5 éves óvodásoknak. Ez teljesen más tanári hozzáállást igényel, és kezdetben eszköztelennek éreztem magam, nem mertem velük szigorú lenni, szabályokat felállítani. Mostanra kezdem megtalálni azt a pedagógus hangot, amivel ez jól tud működni, és nagyon megszerettem. Ahogy az egész tanítást is, hiszen nemcsak adok, hanem én is rengeteget kapok általa.

– Amikor én általános iskolás voltam, szinte természetes volt, hogy mindenki járt zeneórára, legalább hobbi szinten kipróbálta magát valamilyen hangszeren. Hogy látod, ma is vonzó a fiatalok számára a zenetanulás?

– Szerintem ma is sok gyerek belefog a zenébe, de azt látom, hogy míg régebben természetes volt a kitartás, mára ez megváltozott. Sok mindent ki akarnak próbálni, akár évente hangszert váltanak, sokszor szülői nyomásra, amit nem feltétlen tartok jónak, mert a zene pont nem az, amiben hamar lehet eredményeket elérni. Persze nem azt mondom, hogy nem lehet korán sikerélményünk, sőt én is igyekszem úgy tanítani, hogy minél több apró sikert élhessenek meg a tanítványaim. De ahhoz, hogy valaki nagy utat járjon be, ahhoz sokáig kell gyakorolni. És persze fontos lenne tudatosítani, hogy a zene akkor is nagyon sokat hozzá tud adni a gyerekek fejlődéséhez, későbbi életéhez, ha nem ezzel fognak professzionálisan foglalkozni. Ma van egyfajta szociális nyomás a gyerekeken és szülőkön, hogy a hobbikat minél magasabb szinten kell űzni, annak valahova ki kell futnia, pedig nem. Lehet, hogy valaki nem megy el versenyezni, nem kap semmilyen plakettet, mégis nagyon sok pozitív hozadéka lesz az életében a zenetanulásnak. Például sok tudományos kutatás igazolta már, hogy a zenélés segít a matematikai gondolkodásban, tanulmányokban is. De sok olyan dolgot is ad, ami nem mérhető, mondjuk az a plusz, amit a hangszer maga jelent. Egy tárgy, amiért felelősséget kell vállalni, amivel nap mint nap foglakozni kell, amivel erős kötelék tud kialakulni. A zenénél ráadásul ott van az egyéni különóra varázsa, ami más hobbikra nem igazán jellemző. De ez nem is csak egy hobbi, a zenetanulás egy izgalmas önismereti utazás, hiszen állandó tükröt tart számunkra.

– Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik hozzád hasonlóan az előadóművészi pályán képzelik el magukat?

– Hogy úgy tekintsenek erre az egészre, mint egy házasságra. Az ember nem egy pontig szeretne eljutni, hanem minden nap egyes nap tudatosan bele kell tenni az energiájukat. Ki kell tartani, nem lehet megúszni dolgokat. A hullámvölgyekben – mert azok elkerülhetetlenek – pedig emlékeztessék magukat, miért döntöttek emellett a pálya mellett, mit szeretnek a zenélésben.

– Szerinted mi a legnagyobb tévhit az emberek fejében a kortárs zenészekkel kapcsolatban?

– Sokan úgy gondolják, hogy a zenélés csak abból áll, hogy naphosszat gyakorlunk, majd a koncerteken szépen kisminkelve, felöltözve kiállunk a színpadra a hangszereinkkel. Nem tudják, hogy a zenei tudás mellett még mennyi más képességre is szükségünk van, hogy ezen a pályán az önmenedzselés legalább olyan fontos, mint a tehetség és a kitartás. A zene, a művészet legtöbbször belülről, ösztönösen jön, mégis előrelátónak és tudatosnak kell lenni. Naponta legalább 2-3 órát töltök úgymond irodai munkával, szervezem a projekteket, megjelenéseket, közösségi média tartalmakat. Tisztában kell lennem az előadói és szerzői jogokkal, adózási és pénzügyi szabályokkal is. Sokszor például délelőtt üzletemberként kell tárgyalnom, este pedig már művészként állok a közönség előtt, ez a szerepek közti állandó váltogatás pedig mentálisan elég megterhelő tud lenni.

– Szintén a TEDxBalaton előadásodon mondtad, hogy bizonyos értelemben te is vasöntő vagy, mint édesapád, mert a formába öntés azt jelképezi, ahogyan az inspirációból alkotás lesz. Ki vagy mi szokott téged inspirálni?

– A szüleim élete, mintája mindenképp meghatározó számomra. Bár nem zenészek, de megtanultam tőlük mindent, amire szükségem lehet ehhez a pályához. A vasöntés egyébként abban is párhuzamba állítható a zenéléssel, hogy mindkettőnél gyakran lehet hegeket szerezni, persze nálam nem fizikai sérülésekről van szó, mint apukám esetében. De az is inspiráló, hogy a nehézségek ennek ellenére mindig folytatja, hogy megbízható és tiszta gondolkodású maradt. Anyukám oldaláról pedig a kreativitást, szenvedélyességet hozom. A kettőjük eszenciája adja azt a zenészt, akivé váltam.

Szakmai körökből pedig egyértelműen Horgas Eszter inspirált a leginkább, aki nemcsak a mesterem, hanem a szövetségesem lett. Sok ember csak álmodik egy ilyen kötelékről. Mindig támogatott, segített az utamon, és hálás vagyok neki, amiért szakmailag magas elvárásokat támasztott felém, de közben arra is ösztönzött, hogy próbáljam ki magam a művészetek széles palettáján.

Minden olyan kollégám, zenésztársam is inspirál, akikkel együtt dolgozunk, és ezáltal jó pár évre meghatározói lesznek a művészetemnek. De persze nemcsak az alkotói világból jöhet az inspiráció, az is nagyon ösztönző tud lenni, ha például egy kávézóban látom, hogy kedves, szeretetteljes a kiszolgálás. Ha valaki a helyén van, és örömmel végzi a dolgát, azzal szakmájától függetlenül sok pozitívat ad másoknak.

– Te mit szeretnél átadni a zenéddel az embereknek?

– Azt szeretném üzenni, hogy bár mindannyian mások vagyunk, a zenében megtalálhatjuk a közöset. Az empátiát is igyekszem erősíteni, hiszen az érzésekhez, amikben a lelkemet megfürösztöm, ahhoz mások is tudnak kapcsolódni. Alkotóként gyakran táplálkozom fájdalmakból, az élet nagy kihívásaiból, hiszen ezekből a mélypontokból lehet hatalmasat fejlődni. Nem egyszer megtapasztaltam, hogy az elmúlás magában hordozza egy új fejezet lehetőségét, és mivel nagyon fontos számomra az életszeretet, a zenémmel mindig igyekszem valamilyen módon a reményt közvetíteni, amire nagy szüksége van mindenkinek.

Van, hogy a zene többet mond minden szónál. Az interjú után hallgass bele Ács Dominika előadásaiba: