Borítókép: Harmóniává gyúrt ellentétek világa – avagy Amszterdamban jártunk köztes Covid idején Forrás: Puskás Tibor

Harmóniává gyúrt ellentétek világa – avagy Amszterdamban jártunk köztes Covid idején

Nyár elején hirtelen lazulásba csapott át a vírusfrász. A maszk a táskák legmélyére került (bár el nem égettük), a napi adatok a hírek végére kerültek (bár meg nem szűntek). Úgy érezhettük magunkat, mint a szereplők egy olcsó horrorfilm második részében: az előző opusz után egyfajta bizonytalan békesség van.

Még nem sejtjük pontosan, mi fenyeget, de azt sem tudjuk, mihez kezdjünk az átmeneti nyugalommal. Hogy értelmet adjunk ennek az állapotnak, öten, régi baráti társaság, kitaláltuk, hogy elutazunk Amszterdamba.

Könnyen jött, könnyen is ment

Bármilyen más helyzetben háromszor meggondoltuk volna. Amszterdam drága, már odautazni is az. Ám most annyira kedvezményes jegyeket és olyan olcsó szállást találtunk, hogy nem volt kérdés. Még egyikünk sem járt ott, és egyszer ki kell próbálni. Hát vágjunk bele!

Igen ám, de épp csak hátradőltünk, máris kezdtek jönni az aggasztó hírek negyedik hullámról, delta variánsról. A repülőtársaság áttette a járatunkat, újrafoglaltuk a szállást és kezdtünk aggódni. Nem lesz ebből külföldi út, de még út sem. Hogy, hogy nem, végül mégis könnyedén kijutottunk. Tesztelés, karanténfenyegetés, hőmérőzés nélkül. Egyetlen egészségügyi nyilatkozatot kellett kitölteni, azt se kérte senki.

Abszurd, mégis mámorító atmoszféra

Csupán négy napot töltöttünk Amszterdamban, így nem lehetek biztos benne, hogy igaz-e, de én úgy éreztem, soha nem tudnék betelni a belvárosból áradó meghökkentő, mégis imádnivaló légkörrel. A jobbra-balra dülingélő házak már önmagukban is cukik. Egyszerre sugározzák magukból a polgári barokk holland aranykor szellemiségét és a mai modern multikulti világváros műveltségét. Értelem és érzelem pusztán ránézésre, büszkeség balítélet nélkül.

A csatornák és a hidak a romantika hálójával fonják körbe a nyüzsgő kisutcákat. Volt a társaságban egy frissházas pár, régi szokásuk, hogy minden hídon csókot váltanak. Csak 46-ig tudtuk számszerűen nyilvántartani az amszterdami hidakat és a rajtuk áthaladáskor adott szerelmi zálogok számát. Utána felhagytunk a számolgatással. Ez a kamaszos romantikázás azonban teljesen természetes volt a funkcionális ékszerdoboz-világban.

A parkolóórákra Rembrandt és Vermeer festményeit kasírozzák. A csatornákon surrognak a turistahajók, miközben andalító harangjáték zeng minden óratoronyból. Például a virágpiac oldalában is, ahol nem virágot, hanem virághagymát árulnak. A kaase shopban fehér főkötős népviseletben cukiskodó eladó mosolyog, a lábán fapapucs alakú mamusz bizonyítja, hogy nem a XVIII. századból maradt itt.

Forrás: Puskás Tibor

Szégyen, nem szégyen, a wc-használat miatt megyünk le az egyik szuterén-kávézóba. De ez is az ellentétek összeboronálásával ér véget. Annyira helyes a kávézó, olyan szívélyesek a felszolgálók, olyan végtelenül „amszti” az egész, és olyan finom a kávé és a pirítós, hogy azonnal ehhez hasonlatos kávézó megnyitását kezdjük tervezgetni odahaza – feledve a kínzó szükség felett érzett enyhe szorongást, amivel beléptünk.

Az első nap kedélyes Amszterdam-feelingjében csupán egyetlen kérdőjel marad (igaz, fejjel lefelé fordítva): a kampók, amik a házfalakon egy-két méterrel túlnyúló mestergerendákról bámulnak le az alattuk elterülő utcára. Nem értjük, miért van minden házon ilyen. Aztán a szállás elfoglalásakor megkapjuk a választ: Amszterdamban olyan szűkek és meredekek a lépcsők, hogy csak az ablakokon át lehet költözködni. Ezért a hosszú mestergerenda a tető alatt, ezért a lefelé meredező kampók. Hogy legyen mire akasztani a csigát. Évszázados előrelátás, ami még az elemes bútorok korában is jól funkcionál.

A világ legjobb ramen levese

Nem látszik a Covid. Teltház minden étterem, kávézó teraszán. Pénteken érkezünk, bulinap. A munkahelyek függönytelen panorámaablakain át bekukkanthatunk a helyi irodák hétzáró értekezleteire. Nem is értekezletek azok, inkább bemelegítő minipartik az esti bulik előtt. Úgy látszik, itt szokás, hogy pénteken a munkahelyen, kedélyes borozgatással kezdik a hétvégét.

Amúgy is, már dél óta mindenki sörözik-borozik. A helyi korlátozások értelmében éjfélkor minden bezár, így éjjel huszonhárom óra helyett sötétedéskor kezdődik a vad élet. Annak pedig megfelelő alapozással kell nekiugrani!


Nekünk mást jelent a délután 4 óra, éhesek vagyunk. Kell egy korai vacsora, vagy kései ebéd. Egyszeriben kiderül, hol van a szállásunk: egyenesen a bulinegyed közepén. Csak kilépünk a minihotel ajtaján, és máris harsogó illatok, derült zsibongás közepébe pottyanunk. Hál istennek az éttermek teraszain sürög-forog a sok pincér.

Az ételutcában felváltva egy-egy ristorante és egy asian food. Csak itt nincs balhé a bevándorló nációk között, mint Bronxban. Ez Amszterdam, itt mindenki jól megfér egymás mellett. A két kedvenc cégérünk: „Snob Streetfood” – ez a paradoxon étkezde. A másik: „The Best Ramen in the World” – bátor megközelítés, amihez azért a szomszéd kung-fu pandás kifőzdének is lenne egy-két szava. Nem is próbáljuk ki.


Hedonizmus és harmónia az éjszakában

Az itt legális fű is kimarad a repertoárunkból, sőt a szintén engedéllyel dolgozó prostikat is kihagyjuk. És úgy egyáltalán, az eszeveszett bulizás talán húsz éve érdekelt minket. Toltuk is a Banhof-ban. Most azonban kiválasztunk egy bárt, ahol varieté, kabaré, sanzon és jazz dívik mindenféle nemű fellépővel. A Vörös Bár. Legnagyobb sajnálatunkra az egyik pincér felvilágosít, hogy Hollandiában korlátozások vannak, éjfélkor minden bezár, élőzene, tánc… hát az sincs. Tilos.

Forrás: Puskás Tibor

Azért leülünk a vörös fényekben úszó teraszon, iszunk egyet, finom csipegetnivaló is akad. A híres jazz-pincék egyike, élőzenés klub, egy dance-hall azért jólesett volna a következő két éjszakán. Pezseg az élet köröttünk, mégis úgy érezzük: ha a kultúrára vágytunk, az most nem lesz meg. Jó, hogy itt vagyunk, de marad az utcai tobzódás.

Közben persze mindenféle korosztály bulizik – bár nyilván több a húszéves, de itt tényleg nem csak a húszéveseké az éjszakai világ. Mellettünk egy ötvenes spanyol pár. Szerelmesen, búgva beszélgetnek, ölelkeznek. A Vörös Bár teraszán azonban ez természetes. Éppúgy beleillenek a képbe, mint a meleg bártulajdonos, aki udvariasan flörtöl a férfiakkal. És amúgy is rengeteg pár van. Nem csak az ablakokon leng a zászló-szivárvány: él, működik, természetes, valóságos itt minden. Ha éppen nem akarsz benne részt venni, akkor is jó, csak nézni, hogy mindenki egyben, békében érzi jól magát. Üdítő, pedig csak két pohár bort ittunk.


Reggelimentes rettenetes reggel

Posztapokaliptikus rémálomban bolyongunk, mikor 7.30-kor naivan kávézni és reggelizni akarunk a sirályvijjogástól lúdbőrös kisutcákban. Bokáig érő szeméthalmok, varjú-, sirály- és egyéb madárhadak viaskodnak a hulladékon. És minden zárva. Hiába van kiírva száz helyen, hogy „Breakfast”. Nincs reggeli. De még egy pékség sincs. Semmi. Révülten, mint valami disztópiában, bolyongunk, a lélegző város, ami előző este civilizáltnak, nyitottnak, élhetőnek tűnt, most fojtó, fájdalmas szenvedés.

Csak később tudjuk meg, hogy mindennek 10.45-kor már nyoma sincs. Addigra az összes mocsok feltakarítva, a kisutcák ragyognak, és 11-kor nyitnak a helyek. Egy másik reggelen láttuk, és ez valószínűleg mindennapos rutin Amszterdamban. De most… Gyilkolni tudnánk egy falat kifliért. 8.45-kor, egy órás keresgélés után találunk egy szállodát, ahol befizethetünk a reggeli svédasztalra. Az életünket menti meg.

Miközben lassan, élvezettel nyeljük a pirított bacont, összemosolygunk a saját idétlenségünkön: idejövünk a világ egyik legnagyobb bulihelyére, és reggel fél nyolckor forró kávét, croissant és egyéb nyalánkságokat várunk? Az élet itt déltől éjfélig tart. Covid idején. A „normális” menetet elképzelni sem tudjuk…

Forrás: Puskás Tibor

Nemzetközi kultúrtrip

Mindenképp szerettünk volna kulturálódni. A koncertek, jazz-klubok ugyebár kiestek. Na de a múzeumok! Az Anna Frank múzeum zárva. Sebaj! A Rijskmuseum Hollandia legnagyobb tárlatával vár. Ott van Rembrandt, Van Gogh, egy csomó németalföldi és modern sztár. Ez kell nekünk! De ó, borzalom! Merthogy csak online lehet jegyet foglalni. És mikor odaérünk, full-house van, öt perccel nyitás után. Hogy lehettünk ennyire bénák?

Én már az első nap kiszúrtam, hogy a Dam tér sarkában álló gigantikus De Nieuwe Kerk (Újtemplom) tornyain ott díszeleg a World Press Photo szalagja. Hozzátartozik, hogy a WPP egy holland alapítású, amszterdami székhelyű világszervezet. Így a WPP 2021 kiállítás első állomását nézhettük meg. Lenyűgözve, lesokkolódva, felzaklatva jöttünk ki. Meglett a világméretű térben, sok-sok évtizedes időben mérhető kulturális élményünk.

Ajánlom mindenkinek. Szeptember 24-től a Nemzeti Múzeumban potom 2100 Ft-ért megtekinthető. Tudja a kedves olvasó, mi volt 2016 legjobb sajtófotója a világon? Csak mert az annyira magyar…

Nagyot harap a hullám

Zandvoort tipikus fürdőváros. Süt belőle a tartós jómód, de azért elég tipikus a negédes házakkal, az „Isten hozott” feliratokkal, a fasorral, a bevásárló utcával. Nem úgy a tengerpartja. A több kilométer hosszan elterülő homokos part. Az apálykor is háborgó Északi-tenger. A magasra felhordott dűnék. A jégfürdő, amit a bungalókból előbújt öko-turisták vesznek. A millió szörfös, SUP-os. Nem csoda, hogy az ilyen fürdőhelyek egész regényeket szültek. Kár, hogy nincs nálunk fürdőruha. Még pont ki lehetne próbálni.

Később jut nekünk egy másik hömpölygés is, és abban ténylegesen részt vehetünk. Az Albert Cuyp piacon nézelődtünk, és megszólalt a zene.

Kamionok vonultak, mindegyik mellett-után ezrek. Mindegyik kamionon millió hangfal és egy DJ – pár VIP bulizóval. Sőt! Az egyik platón egy zenekar. És hömpölyögnek, lassan, hosszú tízperceken át. A kísérő tömegek táncolva vonulnak. Ekkora bulit még nem láttál. Lengenek a zászlók, vannak transzparensek, ez lenne a Pride? Nézzük a telefont. Nem, az két hete volt. Akkor mi ez? És akkor meglátjuk: „Unmute us”. Kb.: „Adjátok vissza a hangerőt!” Ez egy protest. Tiltakozás a kormány intézkedései ellen, hogy tessék visszaengedni az élőzenét. És azt látjuk, hogy öreg, fiatal, rokker, denszes, partizó, diszkózó együtt hullámzik, ugrál, táncol, vonul. Ellentüntetés? Nem, az budapesti módi. Elnézem ezeket a kormányellenes politikai üzenetet buliba fojtó embereket, és elszégyellem magam. Itt benne van a közviselkedésben, hogy bármit kimondhatsz, bárhogy megnyilvánulhatsz. Ez a szabadság. Ugyan a piaci sajtárus néni kicsit mogorván néz, és egy harmincas nő kifejezetten mérges, mert nem tudja odébb tolni a biciklijét. De amúgy… mindenki táncol.

A menet végén egy rendőrbusz gyűjti be a posztoló poroszlókat. Az egyik lemaradt „tüntető” még ugrabugrál. Beinteget a kocsiba. Egy rendőrnő mosolyogva integet vissza. Megint elszégyellem magam. Mert szeretnék ilyen elfogadó, természetes, egészséges közegben élni. Kár, hogy nem tartozom ide. És ezeket a gondolatokat gondolni nem esik jól…

Nem konoknak való vidék

Felejtsd el a normáidat, ha ide jössz. Nem azért, itt senki nem fogja számon kérni rajtad. Hanem mert szembesülni fogsz velük. Itt ugyanis lehet a királyi palota lépcsőjén csajozni. Itt lehet ismeretleneknek boldogságot ordítozni a csatorna túloldalára. Itt be lehet látni minden házba. Itt nyíltan megy, ami megy. Itt ide-oda dőlnek a házfalak. Itt reggel a sirály az úr. Itt minden jól van, pedig semmi sincs úgy, mint máshol. Itt a vasútállomáson egy versenyzongora várakozik, és bárki leülhet játszani. Itt együtt zenélnek, énekelnek idegenek, akik aztán felszállnak egy vonatra, és mennek százfelé. Csupa pillanat, csupa örökkévalóság. Csupa ellentmondás. Amit egyszer mindenkinek látni kell.

Nézz galériánkban csomagolási tippeket utazás előtt!