Óvatosan, szemlesütve tette fel a kérdést egyik barátnőm, amikor a föld felett kábé 50 centiméterrel repkedve bejelentettem neki eljegyzésünk hírét. Villámgyorsan bőrt húztam a fogaimra (ami az említett örömhír miatt eléggé nehezemre esett), és elkapott a pánik: elképzelhető, hogy nem vettem észre egy annyira lyukas fogat, amely már külső szemlélőnek is feltűnik? Aztán kiderült, hogy szó sincs lyukas fogról, a barátnőm csak arra akart finoman rávilágítani, hogy az egyik első fogam picikét beljebb nőtt, mint a többi, így fogszabályozásra volna szükségem, valamint fogfehérítésre is, ha tökéletes szeretnék lenni a nagy napon. Őszintén ledöbbentem a javaslatán. Tökéletesnek lenni? Na, az sosem leszek. Vagyis másképp fogalmazok: Kinek? Mihez képest? A magazinok nejlonbőrűre photoshoppolt, porcelánfogú droidmacáihoz képest? Kissé sértettem válaszoltam, hogy egész jól leéltem ezt a 26 évemet azzal az egy csálé fogammal, nem hiszem, hogy egy ilyen esemény előtt annak kellene lennie a fő problémámnak, hogy egy éven keresztül milliós összegért átrendeztessem a szájberendezésem, és különben is bízom benne, hogy az a szép nagy ruha meg a gigászi konty majdcsak eltereli a figyelmet a renitens fogamról. Barátnőm ismét biztosított róla, hogy nem akart megsérteni, de ő magával is ilyen kritikus, és természetesen az én dolgom, csak arra kér, hogy ekrü ruhát válasszak, ne hófehéret. (Gondolom, a fogszínem miatt.)

Pont a térdkalácsa?
Azóta megdöbbentően sok (egyébként egytől egyig szép) nővel találkoztam, akik magukkal szemben ilyen mértékig kritikusak. A múltkor Pilates-órán voltunk, és éppen egy nagyon nehéz pózt kellett végeláthatatlanul hosszúnak tűnő ideig kitartanunk, amikor az edző elmesélte, hogy őt aztán soha az életben nem fogjuk látni hosszúnadrágon kívül semmiben, mert csúnya a térde. Egy Pilates-edzőről beszélünk, akinek elképesztően gyönyörű, formás a teste, fölösleges zsír sehol egy deka sem. A döbbenettől megbillentem, szökkentem néhány nem túl elegánst, majd kiestem a pózból. Csúnya a térdkalácsa??? Vajon komolyan gondolja, hogy ilyen szép, hosszú, izmos combbal, valószínűtlenül kerek hátsóval bárki a térdkalácsát figyelné, ha miniszoknyát venne fel? Hirtelen beképzeltnek éreztem magam, amiért akkora egóm van, hogy bátran mutogatom a Pilates-edző lábánál sokkal átlagosabb lábszáramat rövidg atyában. (Mentségemre szolgáljon, hogy nagyon meleg volt a teremben, valamint azért ez mégiscsak egy szimpla tornaóra, nem pedig állófogadás az angol királynő tiszteletére, ahol nyilván mindenki a legelőnyösebb öltözetét viselné.)
A múlt héten pedig egy másik – nagyon csinos – barátnőm sorolta fel, mik a lába hibái. Itt vastag, ott kicsit narancsbőrös, a térde csontos, a bokája vastag, a rüsztje viszont szép, ezért legalább bátran felvehet nyitott magas sarkú szandált. Bevallom őszintén, halvány fogalmam sincsen, milyen a szép rüszt. Szerencsére így arról sincs, hogy milyen a csúnya, ezért lehet, hogy évekig nyitott szandálba préselt csúfságos rüszttel mászkáltam a világban – de legalább nem aggódtam miatta.

A tökéletesség kergetése
A jelenség azonban sokkal kevésbé mókás, ha egy kicsit mélyebben belegondolunk. Természetes, hogy minden kornak van szépségideálja, ez ellen nem kell és valószínűleg nem is lehet tenni. Az is természetes, hogy törekednünk kell a lehető legelőnyösebb, hozzánk legjobban illő ruhák viselésére, és az ápoltság minden körülmények között nagyon fontos. De tényleg testünk minden négyzetcentiméterét mikroszkóp alá kell helyeznünk? Tényleg jó, hogy minden apró testrészre van egy ideális szabványméret vagy forma? Vajon régen is így volt ez? Határozottan emlékszem, hogy anyáink még csak a 90–60–90-es álomméretre törekedtek (ami egyébként pont elég nagy nyomás), de nem foglalkoztatta őket, hogy mennyire feszes a felkarjuk alsó része (a manapság sokakat frusztráló integetőizom), van-e a térdük belső oldalán kicsi zsírréteg, vagy éppen eléggé íves-e a nyakszirtjük.
Meggyőződésem, hogy a külsőségek ilyen maximalista számontartása nagyon káros. Egyrészt a hús-vér emberből soha nem lesz szabvány. Másrészt ha túl sokat foglalkozunk ilyen apróságokkal, mindig úgy fogjuk érezni, hogy nem ütjük meg a mércét, és valóban csúnyának fogjuk érezni magunkat még akkor is, ha összességében igenis szépek vagyunk.
És végezetül mindenkit szeretnék megkérni, hogy képzelje maga elé a következő jelenetet: megérkezik egy nő illatosan, rózsás, kipirult arccal, csillogó szemmel, boldogságot sugárzó, széles, nagy mosollyal és csinos ruhában a randevúra. Szerintetek létezik olyan férfi, aki azt mondja neki, hogy „ne haragudj drágám, de ez a széles ezüstkarkötő kifejezetten vastagítja a csuklódat?” Na ugye hogy kizárt?

Szerző: Lustanyu
Ez a cikk kizárólag az evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.