Nyaralóhelyen lakunk. Az itt töltött évek alatt lassan rájöttünk, hogy ez különleges helyzet. Mert az évszakok váltakozása nálunk nem csak a hőmérséklet ingadozását jelenti. Szezonban zsúfolt a város, ha nincs szezon, magunk vagyunk.

Itt mindig van élet
„Jaj, de aranyos hely! Milyen szép ez a tó! De mit csináltok télen?” – az ilyen mondatok hamar tudatosították bennünk, hogy az emberek többsége tényleg azt hiszi: egy nyaralóhelyen csak nyáron dúl élet, vagyis akkor, ha ott vannak a nyaralók. Magyarországon közel 130 olyan település található, amely leginkább a hozzá kapcsolódó tóból vagy valamilyen országos hírű rendezvényből él. Ékes példa erre – a tóparti üdülőhelyek mellett – Kapolcs, amely az utóbbi években egy hétre zsúfolásig megtelik turistákkal. Hét nap után kiürül a falu, elmennek alátogatók és az árusok is. Csend lesz – egy évig újra. Turistacsend, falusi nyugalom. Nem rossz az, sőt. Egy középkorú nő mesélte: ha ismeretlen helyre megy, első dolga bármiféle ürügy nélkül, szigorúan csak aszemlélődés szándékával sétálni egyet. Sosem a főutcát célozza meg, hanem oda gyalogol, ahol a település igazi arcát láthatja. Mert itt lehet észrevenni az embereket: alelkes kertészkedőt, a fáradt kismamát, a vidám iskolást, a kedves öreg nénit, a létrát cipelő mestert. Anő rájött, hogy mindenhol találni olyan arcokat, akik olyanok, mint ő. Akár a barátai is lehetnének. És ahol barátok vannak, ott élet is van! Igen, ott is jó élni, ahol én nem vagyok jelen.
Szeretjük a nyüzsgés-csöndesség ritmusos körforgását. Az ősz és a tél a nyugodt sétáké, az utcán csak ismerős arcot látunk, a boltokban nem kell sorban állni, és az úttesten biztonsággal át tudunk kelni, sőt, a házunk előtt gyakran tízpercekig nem megy el egy autó sem. A strand ilyenkor csak a miénk, az éttermek a helyieket várják, és estefelé az utcán el-elvétve kóborló emberek nyugalmas fényességet látnak a házak ablakain át. Igen, vidéken korán eljön az este, októbertől áprilisig a korai sötét délutánokon megadhatjuk a módját mindennek: a közös játéknak, a sok-sok diafilmnek, az elnyújtott esti meséknek, és hosszú regényekbe is érdemes ilyenkor belekezdeni. Igaz, hogy a nyári vattacukorárus meg a szörfkölcsönző nem üzemel, de az ismerős antikváriumban órákat el lehet tölteni nézelődéssel.

Itt vannak!
Május első napsütéses hétvégéjétől aztán minden megváltozik. Megjöttek a nyaralók – tudatosodik bennünk atömött autósor láttán, és ekkortól minden elinduláskor percekig arra várunk, hogy az autóval kikanyarodhassunk a főútra. „Mekkora forgalom van, odanézz, bedugult avasúti átjáró!” Újra meg kell szokni, hogy csak a gázba taposva, szélsebesen lehet besorolni az autók közé, és hogy a boltokban néha még a bevásárlókocsiért is sorba kell állni.
Az utcán a nagyvároshoz szokott nyaralók meglepődnek a gyerekeim hangos csókolomján, és atelepülésen most már minden plakát az üdülőkhöz szól. Persze mi is azonnal áttérünk nyaraló üzemmódba, és még aznap kiköltözünk a kertbe. A fárasztási célú gyerekes séták helyét átveszi a futkározás a strandon, ajátszótéri homokozóét pedig a parti iszapos agyagozás. Esti mese helyett tófürdőzés a sötétben, „rendes” öltözet helyett mezítlábas kóricálás. Nyár van, nyaralunk.
Nagymamám nyaranta sok éven át vattacukrot árult astrandon. Kora reggel felvette a fehér kendőjét és köpenyét, magas szárú „boltoscipőt” húzott a lábára, beállt a kis világoskék pavilonba, és pödörte-pödörte avattacukrokat. Délutánra lefoglalta nekünk, gyerekeknek alegjobb napozós helyet, mi meg késő estig fürödtünk, vattacukrot ettünk, vacsorára meg a strandos büfékből vett nekünk lángost, kolbászt vagy waffelt – mindennap. Sosem kellett sietnünk, a naplementét mindig a parton néztük meg. Otthon késő este ötvendarabonként papírgurigákba tekertük a napi bevételt: a könnyű egyeseket, a nehéz, sárga-barna ketteseket, a kossuthos ötösöket meg a nagy alakú tízeseket. Húszas nem nagyon volt a pénzek között, aprópénzből lehetett akkor még vattacukrot venni. Aztán amikor beköszöntött az augusztus huszadika, Mami egész nap szomorú volt. „Ennek aszezonnak is vége!” – mondta elszorult hangon. Igaza volt – huszadika után mintha kiürült volna Gárdony.

Generációs különbségek
Van egy – nyaralóhelyekre jellemző – ősi ellentét: apihenni akaró nyugdíjasok és a szórakozni vágyó fiatalok összeegyeztethetetlen életmódja. Persze mindig akad néhány fiatalbarát idős, akik próbálják társaikat nyugtatni: „Hadd szórakozzanak, mi is voltunk fiatalok!” Hétvégenként a szerencsésebb öregek retró diszkózenét, a kevésbé szerencsések technó habpartit hallgathatnak a hangszórókból, tiszta időben a kettő vegyülni is tud. Reggelre aztán nyugalom van, mert a morcos néni hallani vélte, ahogy éjszaka a rendőrök leállították a diszkót, és elvitték a leghangosabb huligánokat. A nyugodt szomszéd semmit sem hallott, csak azt, hogy milyen szépen kuruttyoltak a békák a szép nyári éjszakán.
Az utcabeli, 81 éves Erzsi néni kislánykorában nyáron adinnyeföldön dinnyéket őrzött, vagy a szőlőben vezette a lovat. Munka után mindennap lement a tóra fürödni, na nem a fizetős Sirály strandra, ott Erzsi néni sosem volt, hanem a rétre, onnan jó hosszan begyalogoltak a vízbe. „Úsztunk volna, de nem tudtunk: nem volt, aki tanítson! Aztán amikor lett fürdőszobánk, nem kellett már lemenni a tóhoz, jó volt az nekem lefürödni itthon.”
Folyamatos körforgás… A víz most éppen mosolygós-duzzadt, aztán ősszel jön a nyugodt-hűvös, a haragos-hullámos, majd télen a dermesztő-jégpáncélos, atöredezett-álmodó, tavasszal az ígérkező-kacsás, aztán megint a mosolygó. Olyan sok arca van a Velencei-tónak! Én mindegyiket szeretem. Nyugalmat adnak.

Szerző: Békési Erika, Fotó: Gróf Róbert
Ez a cikk Télen-nyáron Gárdony címmel az Éva magazin 2010. évi augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.