Pedig, biz’ isten, próbálkoztam! Sosem felejtem el, amikor hétévesen az iskolai úszásoktatáson vígan gyalogoltam a medencében kartempózva – nem derült ki a turpisság, olyan sok gyerekre kellett a tanárnak figyelnie. És azt sem, amikor kedves barátném a fejébe vette, hogy megtanít úszni Hogyan? A világ legtermészetesebb módján. Én fehéredő ujjal kapaszkodtam amedence szélébe, tőle pedig elhangzott az első instrukció: Na, akkor ússzál!

Alatta vagy felette
Az úszásra mint nekem való sportra sosem gondoltam. A sport kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig is az életem része volt: sokféle dolgot kipróbáltam a súlyzós edzésektől az aerobikon át a futógépig, de vizes kalandjaim inkább a nyaralásra korlátozódtak, ahol pont úgy viselkedtem, mint egy olimpikon. Alatta vagy felette, nekem mindegy volt, de rendszeresen a vízben voltam. Olyannyira természetes volt ez a látvány a baráti társaságomnak, hogy egyszer újra nekem szegezték a kérdést: Figyelj, te tényleg nem tudsz úszni?
Valahol mindig éreztem, hogy a víz szeretete és rendszeres sportigényem hamarosan egymásra találnak. Egyre többször képzeltem el magam a habokat szelve, és biztos voltam benne, hogy annyi sikertelen próbálkozás után véghezviszem az addig elképzelhetetlent.
Az elhatározás megszületett, jöhet a kivitelezés! De hogyan kezdjek hozzá? Abban biztos voltam, hogy nem szeretnék tavi-rózsaként deszkába kapaszkodva lebegni a csoportos úszás-oktatáson. Szerencsére egy kedves ismerősömről, Benyák Andrásról kiderült, hogy műugróedző, megtettem hát az első, bátortalan lépést jól bevált módszeremmel – hogy valakivel megkérdeztetem, mert én nem merem. Meg is jött a válasz: igen, nagyon szívesen tanít felnőtteket úszni. Engem is? Persze!

Ruha teszi az embert?
Az első találkozóra készülve elmerengtem, milyen is lesz kollégáimnak heti rendszerességgel mesélni: „Reggel úszni voltam...” Büszkeséggel töltött el, hogy én is az uszodások titkos társaságához tartozom majd. De még mielőtt tovább szövögettem volna az álmokat, hirtelen belém hasított afelismerés: nincs felszerelésem! Újabban ritkultak a nyaralások és a vízi kalandok, és mivel nem vagyok az a kiköpött strandalkat, nem fordítottam elég figyelmet a fürdőruha-kollekcióm frissítésére sem.
Bár András megnyugtatott, hogy az első találkozón nem amedencében kezdünk, én buzgón nekiálltam a felszerelés beszerzésének. Mire van szüksége egy profinak? Úszódresszre (nem közönséges fürdőruhára!), úszósapkára, és amitől igazán úszó egy úszó: úszószemüvegre. Nem lenne okos egy bizonytalan sportkarriert óriási beruházásokkal kezdeni, kérjünk hát kölcsön! Így kedves barátném segítségével – örök hála érte! – néhány nap alatt lett kölcsöndressz, úszósapka és profi szemüveg is.

Nem minden kezdet nehéz
Első találkozásunk tényleg szárazföldi volt: Andrással szépen megbeszéltük, mi a célom. Elmondta, hogy az én koromban az úszást gyógyúszásnak nevezik, hiszen célja az egészség megőrzése, nem pedig újabb világcsúcsdöntés. Végigvettük valós vagy képzelt egészségügyi problémáimat – óh, igen, ha úgy hozza a szükség, egész rakással gyártok magamnak –, és megállapodtunk, hogy mellúszásban tanulok ugyan, de térdfájásom miatt később úszásnemet váltunk. Mindent asaját ütemem és igényeim szerint alakítunk ki. Nem kötelezzük el magunkat a heti fix alkalmaknak, majd meglátjuk, hogyan haladok. Nem túlzás állítanom, pont olyan diadalittas ábrázattal hagytam el a megbeszélés helyszínét, mintha már aznap több hosszt leküzdöttem volna. De mese nincs, akövetkező találkozón irány az uszoda!
A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy első hivatalos vízre szállásomkor kiderült: mint más normális ember, én is fent tudok maradni a vízen. Sőt! A feladatom az volt, mutassam meg, mit is művelek – mély vízben és deszkás segítség nélkül. Nem mondom, hogy olyan rendezett és technikás volt amozgásom, mint Egerszegi Krisztináé, és a levegő is inkább szökött, mint maradt, de kiderült: az alapok tökéletesek, csak össze kell hangolni a mozdulatokat, és meg kell tanulni beosztani a levegőt. Így kezdődött a medence szélénél amerülés gyakorlása, majd a kar- és lábtempók technikájának elsajátítása.
András pontosan felmérte, mire vagyok képes, mit gyakoroljak és mennyit. Megtanultam tőle azt is – amit most már amindennapjaimban is igyekszem használni –, hogy felmérjem az aznapi fizikai állapotomat, és aszerint osszam be az energiámat. Így elkerülhetem, hogy a sikert kudarc kövesse, és az egésztől elmenjen a kedvem.

Sellő a habokban
A második és harmadik alkalom hasonlóképpen zajlott. Mázsás felszereléssel a vállamon – a korral együtt, ugye, az ember is kényelmesedik, a fürdőszobaszekrény teljes tartalmát vinni kell, hátha éppen arra lenne szükség, ami nincs nálam–, magabiztosan érkeztem reggel 7 órára az uszodába. Arutin a szokásos: rövid beszélgetés, majd irány a medence. Agyakorlat ugyanaz, hol jobban megy, hol kevésbé, de szelem ahabokat rendületlenül, András pedig egyre nagyobb távokat határoz meg gyakorlásként. A kedélyállapotom – ahogy a nagykönyvben meg van írva – ragyogó. A korán kelés sem okoz problémát (azóta másik szerelmemért, a jógáért is szívesen megteszem), hiszen büszkeséggel tölt el a tudat: ma is megtettem a magamét. A sikerélmény egész napra feltölt, és tényleg azzal szórakoztatom időnként a kollégáimat: „...és képzeljétek, reggel úszni voltam!”

Életem része
És a jelen? A harmadik órám óta már egyedül gyakorolok! Megvannak a feladatok, megvan a cél, ahová el kell jutnom most már önállóan is. A következő találkozásunkon ezt értékeljük és felállítunk újabb célokat. Nem tagadom, a korábbi zord időjárás néha kissé megritkította ezeket a büszke reggeleket, de biztos vagyok benne, hogy az úszás lassan életem részévé válik. Büszke vagyok rá, hogy az elhatározásomból végül tett lett, és öntudattal jelenthetem, beszereztem azt, ami nekem mindig is az úszás misztériumát jelentette: már saját úszószemüvegem is van!

Szerző: Brunner Ágnes, Fotó: Europress
Ez a cikk Te tényleg tudsz úszni? címmel az Éva magazin 2010. évi májusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.