Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy mindez így is marad, s hogy a terveimet akár ötven százalékban megvalósíthatom. Mindig is tudatos, tervszerű életet éltem. Már az általánosban kitaláltam, mi akarok lenni, s attól fogva a középiskolán és az egyetemen át egyenes út vezetett a mostani pozíciómig. Egyre jobban teljesítettem a szakmámban, egyre izgalmasabb kihívások értek, amelyeket jobbára sikeresen meg is oldottam. Semmi vargabetű, semmi kisiklás: mesébe illő diadalmenet. Mindeközben életet adtam három csodás gyermeknek: Zsófi még az egyetemi éveim alatt született, Lili és Márk pedig szabályosan elosztva két és fél évenként.
Most biztosan sokan legyintenek, mondván, mit érdekel engem egy ilyen szupernő, aki nyilván még szép is, tuti, hogy eleve jól volt otthonról eleresztve, s bizonyára most sem az a legnagyobb gondja, hogy miből törlessze a lakáshitelét, vagy hogy tud-e este vacsorát adni a családnak. Ez majdnem mind így igaz. De ettől még nekem is lehetnek megoldhatatlannak látszó élethelyzeteim. Most épp egy ilyen szakadt rám.

Előzmények
Az esküvő után a férjemmel a szüleimnél kezdtük el a közös életünket, az első gyerekünk még ott született, ahol én nőttem fel. Tizennyolc éve költöztünk ki az agglomerációba, vettünk egy kis házat. Apránként hoztuk rendbe, építgettük, bővítgettük, úgy terveztük, hogy az egyelőre üresen hagyott padlásteret majd később alakítjuk ki, hogy a gyerekeknek meglegyen a saját lakrészük, amikor elkezdik a felnőttéletet, hogy majdan aztán együtt éldegéljen a három (négy) generáció. Az akkor még csak poros udvar ma dús vegetációjú kert szép fákkal, gyümölcsbokrokkal, fűszerültetvénnyel, sütögetővel – a sarokban előbb homokozásra, később focizásra, majd tollaslabdázásra elkerített hellyel.
Innen járunk be dolgozni, naponta lenyomjuk azt a 20 kilométert oda-vissza. Az óvodát, alsó tagozatot még helyben járták a gyerekek, de a felsőt és a középiskolát már nem, úgyhogy 11 éves koruk óta ők is napi bejárók. Ezt a nem kis logisztikai mutatványt persze nem egyedül jegyzem, a férjem, akivel az egyetemen hozott össze a sors, mindig is teljes értékű partner volt, s nagy segítséget kaptunk mindkét nagyszülői csapattól is. Az én szüleim beszálltak a gyerekek oviztatásába, betegség esetén természetesen vállalták a betegápolást, otthon maradást velük, anyósomék pedig minden nyáron több hetet is táboroztatták az unokákat a Tisza-parton, hiszen ott laktak. Ráadásul a nővérem nem egyszerű nagynéniként, hanem szinte pótmamaként funkcionált a kezdetektől fogva, lévén egyedülálló, ráadásul pedagógus és lelkes túravezető. Nyaranta az ő tanítványaihoz csatlakozva a gyerekeim végig-vándortáborozták az ország legszebb tájait. Azt hiszem, ennyi elég az előzményekről (úgy is mondhatnám, felvettük az anamnézist). Vizsgáljuk meg tehát az akut problémát.

Ez van ma
A nagylányom húszéves, két évet járt a jogra, most hagyta abba. Rádöbbent, hogy cseppet sem izgatja a jogászkodás, még nem tudja, mit akar, tart egy kis szünetet, jelenleg munkát keres. Mindehhez ráadásul beköltözött a belvárosba a barátjához (szintén húszéves), így nem kell annyit utaznia, közelebb van a pezsgéshez. Egyelőre a fiú keresetéből élnek, no meg az apanázsból, amit mi folyósítunk. (De meddig jár ez? Mondja meg valaki!) Ez a fiú egyébként, remélem, csak futó epizód lesz Zsófi életében, mert szerintem nem egymáshoz valók, de megtartom magamnak a véleményem, nehogy elvadítsam a lányomat.
Lili idén érettségizett, ő színésznő szeretne lenni, már az első rostán kiesett ugyan, de nem adja fel, próbálkozik tovább, azt tervezi, hogy elmegy sokadik statisztának valahova (bárhova, más városba is). Márk még gimnazista. Őt kizárólag az informatika érdekli meg az extrém sportok. Ebből még kisülhet valami remek pályaív. Ő egyelőre velünk lakik, de már mondogatja: nehogy azt higgyük, hogy ő itt fog megpenészedni, meg nem érdemes a padlástér beépítését tervezgetni, mert ő biztos, hogy másutt fog lakni. Világos beszéd.

Minőségi csere
Apósom öt éve meghalt, anyósom magára maradt. Ez sem volt vidám időszak, de tavaly csak romlott a helyzet, mert súlyos betegségen esett át, amiből nem épült föl teljesen. Hetvenöt éves, nem tudja ellátni magát, mi csak hétvégenként tudtunk leutazni hozzá, a külső segítség nem hozott megnyugtató megoldást, végül hozzánk költöztettük. Ez senkinek sem könnyű. Neki itt csak mi vagyunk, barátai, szomszédai, emlékei, megszokott boltosai mind a Tisza-parton maradtak. Ebben a korban már nem könnyű új ismeretségeket kötni, új helyszíneket megszeretni, pláne, ha az ember a mozgásában korlátozva rá van utalva a mások segítségére. A miénkre. Nem voltunk mi soha jó viszonyban, mindig éreztette velem, hogy egészen más feleséget képzelt a fiának. Hát én is más anyóst kívántam volna magamnak, de ez mellékes. Ő másképp nevelte volna a gyerekeket, másképp főzött volna a családnak, más zenét hallgatott volna (ha egyáltalán), más könyveket olvasott volna. Áldásos volt, hogy nem egy városban laktunk, nem mérgesedett el a helyzet, a gyerekeket pedig mindig óriási ovációval fogadták, körberajongták.
A rajongás kölcsönös volt, s én nagyon vigyáztam, nehogy akár egyetlen rossz szóval illessem anyósomékat. Egy szó, mint száz, volt két kedves, szeretett lányom, akik fogják a kalapjukat és elmennek, én meg cserébe kapok egy undok anyóst.
Csoda, ha kétségbe vagyok esve? Úgy érzem, elvesztettem valamit. Hogy mit? A biztonságérzetemet, a „minden megy, mint a karikacsapás” érzést, a „minden úgy van jól, ahogy van” bizonyosságát. És ne jöjjön nekem itt senki azzal, hogy ez az élet rendje, a gyerekek kirepülnek, élik a maguk életét, a szülő pátyolgató, egyengető szerepe egyszer csak véget ér, és kezdődik egy új korszak. De ilyen hirtelen? Egyik napról a másikra, méghozzá egy (szerintem) rossz döntés következményeként? A férjem csak csitítgat, ne pánikoljak, annyi jót, annyi értékes muníciót kaptak a gyerekek tőlünk, a szüleiktől! Ha kitérővel is, de meg fogják találni a nekik tetsző hivatást, s remekül megállják ott a helyüket. Nem kell mellre szívni. Az pedig, hogy az anyósomat magunkhoz vettük, jó példa a gyerekeink előtt: biztosan ők is törődni fognak velünk, ha eljön az idő. Biztosan, ebben nem kételkedem.

Lili, Az idén érettségizett középső
Én már nagyon régóta mondtam otthon, hogy színésznő leszek. Anyu nem vett komolyan soha, most meg iszonyúan meg van döbbenve, nem tér magához, úgy érzi, becsaptam őt. Merthogy azt képzelte, hogy kutatóorvos lesz belőlem. Soha! Ezt csak ő képzelte. Imádom a színházat, a nagynéném egész kis koromtól vitt magával, volt bérletünk is, tőle rendszerint ilyesmit kaptunk a születésnapunkra. Idén ugyan nem sikerült a felvételim, de ez nem veszi el a kedvem, sem az önbizalmam, mert egyrészt sok nagy színész is csak sokadszorra került be a színművészetire, másrészt más útjai is vannak a képzésnek, a fejlődésnek. Nem gondolom, hogy nagyon könnyű lesz a statisztaélet, de megpróbálom, s remélem, kitartó leszek. Persze tudom, ha bajba kerülnék, a családomra mindig számíthatok.
A nővérem is kiakasztotta anyuékat, de ha egyszer utálta a paragrafusokat, törvénytárakat, mit szenvedjen még évekig? Jobb, hogy most hagyta abba, mintha a diplomájával a zsebében téblábolna, hogy most akkor mégis merre menjen? Majd kialakul. Szerintem jót tesz neki, ha dolgozik, s különben is, a fiúja nagyon jó fej. Én nem féltem őket.
Lehet, hogy az is siettette Zsófi döntését, hogy a nagyi odaköltözött, ami teljesen felborította a családi viszonyokat. Mind a hárman nagyon szeretjük őt, rengeteg szuper gyerekkori élményünk van az együtt töltött időkből, de nekünk most másra kell koncentrálnunk, s nem hat inspirálólag a nagyi és az anyu közti feszkó. Most vagyunk abban az életkorban, amikor eldőlhet a sorsunk, hogy mi lesz belőlünk. Bocsánat, lehet ezt önzésnek is nevezni, de akár felelős hozzáállásnak is. És nem kell aggódni, nem húzzuk ki magunkat teljesen, mi is részt veszünk a nagyizásban (ha netalántán vidékre megyek, az persze más lesz), de azért a szülőkről alapvetően a gyerekeiknek kell gondoskodniuk, nem az unokáiknak. Ez a természetes. Én is így tervezem.

A másik nagymama
Nagyon sajnálom a lányomékat. Olyan szép, példamutató család, mindketten sikeres emberek, jó pozícióval, jó fizetéssel, gyönyörű az otthonuk is, s nem mellékesen van három gyönyörű, okos gyerekük. Én még csak 63 éves vagyok, hál’ istennek van munkám, mindig is dolgoztam, de mellette besegítettem a gyerekeknek, hogy könnyebben boldoguljanak. És akkor most a vidámságtól, élettől zajos családi fészek átváltozott öregek otthonává. Kis túlzás van ebben, tudom. De látom, hogy a lányom mennyire megváltozott. Ideges, feszült, rosszkedvű. Tény, hogy nem túl jól alakulnak a dolgok. Szerintem erről ő is tehet. Nem kellett volna annyira keményen fogni a lányokat (próbáltam neki mondani, de hát egy anya szava nem sokat ér!). Csak akkor volt velük őszintén elégedett, ha a legjobb eredményt érték el a tanulásban, a sportban, bármiben. Ha valamelyik lemaradt, rögtön jött a „bezzeg én”. Hát nem lehet mindenki olyan tökéletes! Nem is kell, hogy az legyen. Az én unokáim pont úgy jók, ahogy vannak. Na de a főgond ott most a nászasszonyom. Én szívesen bedobom magam, még ha nem is akkora lelkesedéssel, mint amikor az unokákról volt szó, de megyek, vigyázok rá, beszélgetek vele. Nem vagyunk egykorúak, a stílusunk sem egy, de hát istenem, kibírom. A lányok választását viszont maximálisan támogatom. Menjenek, próbálgassák a szárnyaikat, éljék a maguk életét. Én is engedtem annak idején, hogy a lányom a maga feje után menjen. Aztán milyen jól csinálta. Hogy ezt miért nem látja be?! Most egy kicsit nehezebb neki, de majd lenyugszik, s megtapasztalja majd ennek is a jó oldalát.

Zárszó
Meghallgattam, mit mondott Lili és az anyukám. És persze meghallgatnám Zsófit is meg a család férfitagjait is, sőt még az anyósomat is, de erre most nem volt idő. Furcsa, hogy mennyire másnak érzem magam, amikor a lányaim, másnak, amikor az anyukám, és másnak, amikor az anyósom szemével látom magam.
Melyik vagyok valójában? Eddig ez a kérdés valahogy nem merült fel bennem, pedig sok szerepet osztott rám az élet, de azok szervesen következtek egymásból vagy harmóniában voltak egymással.
Szeretek az anyám lánya lenni, szeretek a gyerekeim anyja lenni, szeretek jó feleség lenni, szeretném hinni, hogy (mindennek ellenére) jó meny vagyok, s szeretnék majd jó anyós lenni.
Lehet az ember ennyiféle szerepben jó?

Szerző: Máthé Stefánia, fotó : Europress. Ez a cikk a 2011. évi júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.