Ez a cikk az ÉVA Magazin 2015-ös 1-2. lapszámában jelent meg először „Szabadíts meg a gonosztól" címmel.

Tudtad, hogy a korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Amikor észrevettem a piros foltot a jobb mellem tetején, azt hittem, megcsípett valami. Teltek a napok, a piros izé pedig nemhogy múlt volna, hanem alatta még egy kemény csomót is elkezdtem érezni. Nem vagyok az a típus, aki minden vacakkal orvoshoz szalad – igazság szerint soha, semmivel nem mentem dokihoz –, de akkor erőt vettem magamon. A nőgyógyász csak hümmögött, majd amikor kimondta a szövettan szót, megértettem, hogy nagyobb lehet a baj, mint gondoltam. Innentől kezdve felgyorsultak az események. És az életem egyetlen hét alatt teljesen megváltozott.

NEM GONDOLKOZTAM

Addig egészséges harmincnyolc éves nőnek gondoltam magam, aki az éppen zajló válása ellenére is jól van, tervezi a jövőjét a két gyerekével és teszi a dolgát. A szövettan eredménye után viszont a doki közölte velem, hogy egy diónyi rosszindulatú daganat csücsül a mellemben és zabálja belülről a testem. Ha perceken belül megműtenek, akkor legrosszabb esetben elveszítem a mellemet – ha nem, akkor mindent elbukok. Nem gondolkoztam. Igazság szerint csak az kattogott a fejemben, hogy mi lesz a gyerekeimmel. Kiskamaszok, akik épp most integetnek az apjuk után, nem tehetem meg velük, hogy anyjuk se legyen. Akkor csak arra tudtam gondolni, hogy anya vagyok, az nem jutott eszembe, hogy nő is. Szó nélkül beleegyeztem a műtétbe. Előtte három kemoterápiát kellett végigcsinálnom. Az első kezeléskor tudatosult bennem, hogy rákos vagyok – akkor, amikor bekötötték az infúziót a jobb karomba. És miközben az undorító lötty csordogált az ereimbe, úgy éreztem, ez most a véremmé válik, ez leszek én, és ami addig voltam, az a könnyeimmel együtt folyik ki belőlem, hogy az arcomról rácsöpögjön a mellemre – ami már csak néhány napig az enyém.

A második kemóra már összeszedtem magam annyira, hogy megértsem: ez kell ahhoz, hogy a bennem, a testemből élő szörnyeteg eltűnjön, megsemmisüljön. Hittem benne, hogy ha megszabadulok a daganattól, akkor teljesen meg fogok gyógyulni. Egyetlen percig sem fordult meg a fejemben az ellenkezője. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy a kezeléseket viszonylag jól viseltem. A hányingert persze nem úsztam meg, de a rettegve várt borzalmas rosszullétek elmaradtak. Reggelente, miután kihúztam a fejem a fajanszból rókázás után, összekapartam magam annyira, hogy úgy menjek be dolgozni, mint bármikor máskor. A környezetemben kevesen tudták, mi történik velem. Nem akartam, hogy sajnálkozzanak rajtam, nem akartam szánakozó tekinteteket, nem akartam vigasztaló szavakat.

FŐNIXMADÁR

A műtétre elkísértek a gyerekek. Amikor megkaptam az altatás előtti koktélt, meghallottam a fiam sírását a folyosóról. Ott, abban a félkómás pillanatban megmondtam az orvosnak: ha kell, mindent szedjen ki belőlem, de tűnjön el a szörnyeteg teljesen. Szükség van rám, muszáj túlélnem. A műtét után is csak ezt hajtogattam magamban végig. Szerencsém volt, a hajam valamennyire megmaradt – csak borzasztóan megritkult. Amikor viszont egy hónappal a műtét után szembesültem az új testemmel a tükör előtt, nem sok hiányzott hozzá, hogy összeomoljak. Sokáig csak ültem némán, amíg ki nem tisztult előttem, hogy két dolgot tehetek: elbújok a világ elől, vagy elterelem a figyelmemet és megpróbálok örömet találni abban, amiben csak lehet. Mivel az a típus vagyok, aki soha semmit nem ad fel, értelemszerűen az utóbbit választottam. Helyreállító műtétről akkor még szó sem volt, mellprotézissel lehetett csak pótolni a hiányt. Ami roppant kényelmetlen, de legalább olyan, mintha lenne ott valami a ruha alatt. Hordtam a műcicit, még otthon is, csak alváshoz vettem le. Megszoktam, hogy időnként elmászkál, megtanultam észrevétlen mozdulattal a helyére pöccinteni, és egy idő után már nem vettem tudomást arról, hogy estére szinte beszakadt a hátam a súlyától. De le nem vettem volna a világért sem – nekem is sokkal jobb volt így a tükörbe nézni. Ruha nélkül meg inkább kerültem a foncsort, kíméletből. Nem akartam tovább rombolni amúgy is csekély önbizalmamat.

A műtét után még három kemóra és huszonöt sugárkezelésre volt szükség. Utána lassan újra feltöltődtem energiával. Az időnként rám törő világvége-hangulatot nem engedtem elharapódzni, ilyenkor inkább mindig nekiláttam csinálni valamit, leginkább a kertben éltem ki magam. Teleültettem mindent virággal, imádtam köztük tevékenykedni, ilyenkor határtalan megnyugvás és boldogság öntött el, újra tudtam mosolyogni és már nemcsak az egész világgal, hanem magammal is el tudtam hitetni: minden rendben van.

A gyerekek sokáig nem nyugodtak meg, borzasztóan féltettek, óvni akartak mindentől. De hősiesen viselték a dolgot. Megértették, hogy hiába kérnek pihenésre, engem nem az gyógyít. Igyekeztem úgy élni az életemet, mintha semmi nem történt volna, és próbáltam magam valahogy visszaépíteni poraimból, mint a főnixmadár. Néha elkaptam egy-egy tekintetet a buszon, próbáltam kitalálni, hogy a lopva figyelő szemek vajon egy beteg embert látnak-e, vagy egy nőt, aki éppen megy valahová?

EGY KÁVÉ FÖLÖTT

András első pillantása is leginkább zavarba hozott az onkológia udvarán. A gyámoltalan kérdésre, hogy meghívhat-e egy kávéra, amíg a sorunkra várunk, csak azért válaszoltam igennel, mert tudtam: tisztában van vele, miért vagyok itt. Beszélgettünk az édes, meleg löttyöt kortyolgatva, de eszembe sem jutott semmi más a sorsközösségen kívül. András nyirokrákból gyógyult, ám csak akkor, a legelső alkalommal esett szó a betegségünkről. Elkérte a telefonszámomat, de a következő kontrollig nem találkoztunk. Utána viszont egyre többet. Sétáltunk a városban és rengeteget dumáltunk, mindenről, aminek semmi köze nincs a rákhoz. A barátságunkkal együtt mélyült a bizalom is, egy idő után már tudtam beszélni az elvesztett nőiességemről, a helyreállító műtéttől való félelmemről és a reményről, hogy újra a régi Julinak érezhetem majd magam. De annyira azért nem engedtem közel magamhoz, hogy a történet átlépje a barátság határait. Féltem, hogy a fokozatosan alakuló vonzalmat egy csapásra gyilkolná meg a rögvalóság, a mell nélküli nő látványa.

A műtét után fél évvel eljött a plasztika ideje. Amennyire vártam, annyira paráztam megint a kés alá feküdni, de tudtam, hogy csak ez segíthet abban, hogy újra úgy állhassak majd a tükör elé, hogy teljes értékű nőnek érzem magam. A műtét előtti nap elővettem a régi fényképeket, és rákényszerítettem magam, hogy összevessem azt, amit ott látok, azzal, ami a tükörből néz vissza rám. Az akkor feltörő sírógörcsben benne volt minden fájdalmam, veszteségem – és minden reményem is. A beavatkozás utáni napok borzasztóak voltak. Mit fogok kezdeni egy amorf gombóccal, amit beültettek a bőröm alá? Közben nem tudtam elhessegetni azt a képet sem, hogy bikiniben napozom a strandon, mert megtehetem… Módszeresen őröltem magam napokig. Amikor lekerült rólam a kötés, és a doki odahozta a tükröt elém, a látvány valahol a két elképzelt szélsőség között volt. De nem voltam elégedetlen. Sőt, megengedtem Andrásnak, hogy értem jöjjön a kórházba, annyira jól éreztem magam. Tudtam, hogy még egy kisebb korrekcióra szükség lesz, amikor is a vadiúj cicim mellbimbót kap, de már nem féltem.

Az ezután következő négy hónapban visszatértem ahhoz, ami az első műtét után is segített: a folyamatos ténykedéshez. Addigra már biztos voltam benne, hogy nem fog kiújulni a daganat. Már máshogy éreztem magam a bőrömben, máshogy néztem tükörbe és máshogy léptem ki az utcára is. Felemelt fejjel. Az implantátumot hamar megszoktam és megszerettem, egy idő után szinte a sajátomnak is tekintettem és újra mertem kivágottabb ruhát hordani. András szeretetét pedig már nemcsak barátként, hanem nőként is tudtam értékelni, és hagytam, hogy azzá változzon a történet, amivé hivatott volt változni.

AZ ÜNNEPLÉS IDEJE

Ennek most több mint öt éve. Rossz eredményem azóta még a legnagyobb vizsgálatok után sem volt, a gyógyszert – amit öt évig szedtem – elfelejthetem. A gyerekek örülnek és nagyon büszkék rám. András nemrég megkérte a kezemet, hogy esküvővel ünnepelhessük meg két gyógyult, teljes ember győzelmét a gonosz fölött.