Élményeit, sikereit, és persze az esetleges kudarcait folyamatosan megosztja majd az evamagazin.hu-n, hogy ha te is hasonló cipőben jársz, és hasznosak lehetnek a tapasztalatai, vele tarthass az úton. Legyen szó a kényelmes sportmelltartókról, az időhiányról, a térdproblémákról vagy egy kezdő futó első lépéseiről - abban biztos lehetsz, hogy Kriszti nem fog köntörfalazni, és őszintén leírja majd, amit ő átél, most elsőként pedig azt, hogy

MIÉRT IS VÁGOTT BELE EBBE AZ EGÉSZBE?

"Az elején szeretném leszögezni, hogy ez az én sztorim. Semmiképpen sem azért mesélem el, hogy bárkit nyomasszak, csak mert más úton jár, mint én, vagy hogy azt a látszatot keltsem, hogy valamiféle útmutató akarok lenni. Kicsi korom óta marha sok ember próbált bennem ilyen-olyan eszközzel rossz érzést kelteni és megmondani, hogy SZERINTE mit kéne csinálnom csupán a pluszkilóim miatt, és én nem leszek olyan, mint ők.

Megvan, hogy mit csinál algoritmus? Például az Instagramon? Tudod, hogy amikor egyszer rákattintasz egy delfines videóra, és onnantól kezdve minden hatodik random kisvideó orkákról és bálnákról szól. Jó dolog amúgy, azt kapod, amit látni szeretnél. Például, ha te azt akarod hallani, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, akkor elkezdesz megerősítő tartalmakat kapni, például, hogy csak egy életed van, nehogy már ne ehess minden nap spagettit vagy, hogy ha a párodnak nem tetszik, amit lát, akkor semmi gond, tarts helyette kutyát, az legalább nem horkol olyan hangosan. Haha. Előbb-utóbb pedig azt is megmutatja az Insta, hogy melyik plus size modell szörfözik éppen a Bahamákon, pózol magabiztosan fehérneműben, vagy éppen azért van istenítve, mert "meg meri mutatni", hogy narancsbőrös. Azt fogod látni, hogy mindenki, mindegy, hogy mekkora testben él, kurva jól van. Eközben te is nagyon rajta vagy, hogy elhidd, tényleg úgy vagy jó, ahogy vagy. Ami, szerintem nagyrészt igaz is. Tényleg jó, hogy vagy, és nincs semmilyen fordított mérce, ami szerint annál többet érsz, minél kevesebbet nyomsz a mérlegen. Mégis, nem szokott motoszkálni a fejedben, hogy nem lenne rossz nem aszerint ruhaboltot keresni, hogy hol vannak nagyobb méretek vagy nem egyből kitörölni a rólad készült fényképeket, mert utálod őket visszanézni? Először ez csak egy kényelmetlen gondolat, ami hiába motoszkál a fejedben, inkább elnyomod egy kis “visszaigazolós” tartalommal, vagy leülsz azzal a barátnőddel dumálni, akiről tudod, hogy csak jókat fog mondani rólad, esetleg még az is eszedbe jut, hogy lehet, hogy Erika a marketingosztályról vékony, mégsincs soha pasija.

Egyfelől én elég jó vagyok ebben az önbecsapós térhajlításban, másfelől így közel a negyvenhez elmondhatom, hogy annak ellenére, amit a gonosz kis általános iskolás osztálytársaimtól kezdve a bullyingoló rokonaim toltak, hogy L-es méret felett bukom a boldog életet, nem igazolódott be. Az már más kérdés, hogyha sokszor szarul is éreztem magam a bőrömben az elsősorban pont azok miatt volt, akik beszólogattak, "csak jót akarok" címszó alatt. Ez majd lehet egyszer egy külön téma.

Szóval az én életemben is az algoritmus tette szépen a dolgát, kaptam a visszaigazolást, hogy semmivel sem foglalkozzak, minden rendben, nők milliói néznek ki úgy, mint én és tök rendben vannak. Aztán egyszer csak szembejött egy poszt, ami rosszul esett a szememnek, gyorsan tovább is görgettem, de felejteni nem tudtam. Valami ilyesmi volt a szövege:

"Ha a gyerekedért képes lennél meghalni, akkor azért is hajlandó lennél, hogy mindent megtegyél, hogy éljél?”

Ouch. Mennyivel jobb ennél a spagettievést istenítő poszt.

Amikor valaki egy egész életen át le-föl fogy, aztán hízik, ott a legtöbb esetben nem arról van szó, hogy az illető annyira ostoba, hogy nem tudja, hogy nem kéne este tízkor mutatóujjal Nutellát kanalazni, hanem valami mélyebbről. Úgy döntöttem, hogy felkeresek egy étkezési zavarokkal foglalkozó szakembert. (Nem annyira fun fact: rohadt sok étkezési zavaros van, több hónapos várólisták vannak az ingyenes kezelésekre és a jobb, magánrendelőknél is.) Mikor ezt a szöveget írom, már lassan két éve járok hozzá. Az első egy évben a férjemen kívül senki nem tudta, hogy terápiára járok, most már annyira könnyedén megy beszélni róla, mint az időjárásról.

Emellett pedig letöltöttem egy olyan virtuális futóprogramot, ahol 30-600 km közötti távokat kell megtenni (ez lehet futás, gyaloglás, úszás, biciklizés) és, ha teljesítetted a távot, akkor küldenek egy gyönyörű szép érmet. Az első 30 kilométert nagyjából 3 hét alatt teljesítettem. Mostanra már közel 250 kilométernél járok, amit igaz, hogy 4 hónap alatt hoztam össze, de tök mindegy. Most pedig ott tartok, hogy éppen készülök az első futóversenyemre.

Itt jön a történetem címének kérdése: miért?

Ó, hogy most kéne valami motiválót írnom, amit te is kedvet kapsz? LOL. Azért, amiért fogat mosok. Ha nem mosok, kirohadnak a fogaim, csúnyák lesznek, vagyonokat költhetek a fogorvosra, ezer bajom lesz. A szép fogú Julia Robertsről sincs kinn a motiváló fotó a fürdőben, sőt, "a fogmosó ember boldog ember" post-it sincs a tükrömön. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy fogat kell mosni. Ugyanez igaz a testem többi részére is. Mint említettem, közel 40 éves vagyok. Ha nem törődök magammal, ki fog? Ami ennél nyomasztóbb, hogy ki fog törődni azokkal, akikkel most én? De, mondok egy jó hírt is: nemcsak, hogy meg lehet szokni ezt az egész változást, meg is lehet szeretni. Lehet, hogy még mindig eltörik a mécses a terápián, de néha már úgy érzem, hogy a világ ura vagyok. Lehet, hogy magamhoz képest tök jó eredményeket érek el, mégis, nagy pulcsikkal rejtegetem sok ember előtt a változást. Ezekről még mind fogok mesélni, rendben?"