JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma
most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Lombiksztori: ezer tűszúrás és egy életre szóló trauma – Judit történetének 3. része

Ha üres a bölcső... Forrás: Pixabay - StockSnap fotója
A lombikprogram számolhatatlan mennyiségű tűszúrással jár. Vérvételek, hormonkezelés és más kellemetlen dolgok ezek, amelyek nem is egyesével, a szúrások idején fájnak igazán, hanem akkor, ha kiderül, hogy sikertelenül zárult a beavatkozás. De akkor aztán nagyon.

A történet első részét ide kattintva olvashatod! A másodikat pedig itt találod!

Nem tudnám megmondani, hogy az öt nekifutás alatt hány tűt szúrtak belém – vagy éppen én mennyit szúrtam magamba. Az IVF kezelés is – mint az orvosi dolgok általában – egy irányított kivizsgálással kezdődik, melynek része a szokásos vérkép, hormonális panel a menstruáció meghatározott napjain. Aztán jöhetnek ehhez további vérvizsgálatok is, mint a cukor- vagy prolaktin terhelés, meg bármi, amit az orvos szükségesnek ítél.

Ha ezeken a kötelező körökön túl van az ember, és minden rendben lévőnek találtatik, akkor kezdődik a petefészek stimulációja. A cél, hogy az adott női ciklusban több egészséges tüszőt is termeljen a szervezet, amelyet aztán a megfelelő időpontban kórházi körülmények között leszív az orvos. Végül a leszívott tüszők belsejében megtermelt petesejteket a klinikai biológus megtermékenyíti a leendő édesapa spermájával.

Forrás: Pixabay/Bru-nO

A stimuláció hormonkezelést jelent. Az orvos két-háromnaponta ultrahanggal ellenőrzi a petefészkek állapotát, s annak fényében meghatározza, hogy a nap mely szakában milyen és mennyi injekciót kell otthon a nőnek tulajdon hasába szúrnia a siker érdekében. Elsőre elvéreztem. A folyamatot le kellett állítani, mert túl jól reagált a szervezetem a hormonokra. Ugyanis az összesen várt 8-10 tüsző helyett petefészkenként nagyságrendileg harminc tüsző indult növekedésnek, ami kóros és veszélyes állapot volt rám nézve. Szerencsésen megúsztam szövődmények nélkül. Néhány hónap pihenő következett ezután.

A második nekifutás: bár el tudnék menekülni...

A második nekifutásnál már sokkal óvatosabb volt az orvosom, ami a hormonadagolást illeti. Még így is sokkal több tüsző indult növésnek, mint kellett volna, de legalább eljutottunk a leszívásig. A gond csak az volt, hogy borzalmasan szorongtam a beavatkozás miatt. Mert ez nem olyan egyszerű kis bőr alá való szúrás, hanem az ember lányának hüvelyén át, belülről, ultrahang segítségével szúrja meg az orvos a petefészkeket és szívja le az érett tüszőket.

Szörnyen stresszeltem a dolog miatt. A vérvételekkel és a mindennapos injekciókkal nem volt bajom. Nem érdekelt az sem, hogy csupa véraláfutás a hasam, és hogy némelyik állati módon viszket. Az állandó nőgyógyászati vizsgálatokat már rosszabbul viseltem. Valahogy sosem tudtam igazán megszokni azt a kiszolgáltatott helyzetet, ami a vizsgálat közben adódik. De az már végképp sok volt az agyamnak, hogy éber állapotomban tűt szúrjon bárki is belém odalent. Mert a petesejt-leszívást általában bódításban végzik, de lehet kérni ébren is. Az én orvosom azonban úgy nyilatkozott, hogy ez kibírható beavatkozás, ne is kérjek altatást, mert nem fog belemenni.

Forrás: Pixabay/orzalaga

Természetesen nem aludtam semmit a leszívást megelőző este. A kórházban a protokoll szerint a beavatkozás előtt mindenki kap nyugibogyót. A szobatársak le is lazultak tőle, ellentétben velem. Négyen voltunk a kórteremben, ketten altatásra készültek, én pedig egy másik társammal éber leszívásra vállalkozó társammal vártam a sorsomat. Utolsónak kerültem sorra a szobából. Addigra már nagyjából sem élő, sem holt nem voltam. Az asztalon fekve forgott velem a világ, amíg kifeszített pózban az orvosra vártam. Azt kívántam, bár máshol lennék, bár soha bele se kezdtem volna ebbe az egészbe, bár el tudnék menekülni… De nem lehetett.

Az orvos kedves volt és vidám, mint általában lenni szokott. Biztatott, hogy hamar túl leszünk az egészen. Én azt hittem, két tűszúrás lesz az egész. Egyik a jobb, a másik a baloldali petefészeknél. Dehogy! Közel negyven tüszőt szívott le, miközben újra és újra szúrnia kellett, hogy elérje a célját. Sokkot kaptam. A testem ívben megfeszült, képtelen voltam levegőt venni, a lábaim pedig önkéntelenül remegni kezdtek. Azt hittem, ott helyben megfulladok. A levegő csak lassan, nagyon lassan tört utat magának a tüdőm felé. Halk nyüszítésben törtem ki, amikor véget ért a dolog.

Mit képzelek én?

Az orvos elnézést kért a kellemetlenségért, majd elment. A műtősnő pedig leültetett a padra és mindennek elhordott. Azt kérdezte, hogy mit képzelek én magamról. Hogy jövök ahhoz, hogy jelenetet csinálok itt. Mit gondoltam én, ez valami jó móka?! És hogy a lombik csak erős nőknek való, igazi harcosoknak, nem pedig olyan gyáváknak, mint amilyen én vagyok. És a szülés egyébként is sokkal jobban fáj, mint bármi. Csak hallgattam. Nem volt erőm válaszolni. Nem volt erőm elmondani, hogy pontosan tudom, milyen szülni, mert már kétszer végigcsináltam. Hogy pontosan tudom, mi és hogyan fájhat egy embernek, és hogy éppen ezekkel a negatív élményekkel vagyok már csordultig tele és képtelen vagyok elviselni több értelmetlen fájdalmat.

Forrás: Pixabay/orzalaga

Fejben tucatszor visszajátszottam a helyzetet. Frappánsabbnál frappánsabb módon kértem ki magamnak a megalázást és vágtam vissza a műtősnőnek. De ott és akkor, a történtektől kábultan képtelen voltam bármit is kinyögni. Nem mondtam hát semmit, csak némán visszabotorkáltam az ágyamra. Szerencsére az osztályos nővért más fából faragták. Azt mondta nekem, hogy soha többé ne engedjem, hogy más döntse el helyettem, hogy mi a jó nekem. Én ismerem saját magamat és a fájdalomküszöbömet, ragaszkodjak a bódításhoz akkor is, ha az orvos nem akarja. Akinél ennyi tüsző van, mint nálam, annak egyébként sem igen szokott kérdés lenni, hogy altatás lesz-e a megoldás vagy sem. Álljak ki magamért, és ha az orvos nem hallgatja meg a kérésemet, akkor inkább váltsak.

Nem váltottam orvost. A legközelebbi találkozásunkkor bocsánatot kért. Elmondta, hogy azért szokta a pácienseit lebeszélni az altatásról, mert ő maga orvos létére iszonyodik az ezzel járó tűszúrástól. Még a fogorvosnál sem kér inkább fájdalomcsillapítót, ha oda kerül a sor, mert a fájdalmat jobban viseli, mint a szúrást. És nem gondolta, hogy ekkora traumát okozhat nekem ezzel. Maradtam nála, mert az őszintesége igazán hitelessé tette a szememben. És jól döntöttem, mert később sikerre vitte nálam a kezelést. De nem akkor. Az abban a ciklusban leszívott közel negyven tüszőből 18 petesejtet sikerült kinyerni, de egy sem termékenyült meg. Végül egyetlen egy sem…