Hullámokban tört rám az izgalom. Rövid pillanatokra sikerült elterelni a figyelmemet a helyzetről némi mobilozással, de aztán mindig visszatértem az origóhoz. Persze, hogy mondták, hogy ez úgy másfél-két óra is lehet! De arról nem beszéltek, hogy itt az idő másként telik, hogy végtelenül hosszúra nyúlik minden egyes másodperc. Pedig hát igazán semmiség volt ez a másfél-két óra a vérvételtől számítva, hiszen tulajdonképpen az elmúlt két év a várakozásról szólt, de mégis…

Az ötödik nekifutás...

Ez volt az ötödik nekifutás, és ez idő alatt még soha nem jutottam el a vérvételig, így nem sejtettem, mi lesz, amikor bemegyek az ajtón. Igazából tudhattam volna, ha szorgalmasabban olvasom a lombikos csoportok bejegyzéseit. Csakhogy kénytelen vagyok csínján bánni az ilyesmivel, mert az olvasott negatívumokat valami elképesztő módon képes vagyok magamra venni. Akármi baja van másnak, azt rögtön diagnosztizáltam magamon is. Az agyban kihordott mióma, endometriózis, méhen kívüli terhesség, gyógyszermérgezés, HIV-fertőzés, méhsövény és más hasonló, végül fiktívnek bizonyuló nehézség után beláttam, hogy nekem nem való a csoportozás. Csak néha, felületesen futottam át az új és újabb bejegyzéseket. Pedig most az egyszer jól jött volna a tapasztalt lombikosoktól felszedett tudás, mert tudhattam volna, hogy mit jelent az, ha az orvos a megtermékenyítést végző biológussal megy be a vizsgálóba.

Így viszont nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy ketten jöttek. Az izgalmam mégis a tetőfokára hágott, mert tudtam, hogy hamarosan szólítani fognak. A szívem olyan hangosan zakatolt, hogy attól féltem, nem fogom meghallani, ha hívnak. Visszafojtottam a lélegzetemet. De ez sem bizonyult jó megoldásnak, mert így hamarosan lihegni kezdtem. Mint valami őrült, villódzó ringlispíl, úgy forgott velem a váró. Az érzés gyorsan fokozódott és már-már az ájulás szélére sodort. Kétségbe esve kerestem a biztos pontot, amibe fogódzhatnék. Utolsó mentsvárként behunytam a szemem. Hirtelen megállt a forgás. Anya! Anyaaa! – szólított tisztán két, három év körüli gyerek. A hozzám közelebbi egy kislány volt, mézszőke, göndör hajkoronája alól mosolyogva nézett rám. Tisztán éreztem, ahogyan négy kicsi kéz megfogja az alkaromat. A gyerekek kapaszkodtak belém és mosolyogtak rám. Hirtelen különös, magabiztos érzés töltötte el a lelkemet. Már nem féltem. Tudtam, hogy bármit mond majd az orvos odabent, én ennek a két gyermeknek az anyukája vagyok, nekik meg kell születniük, mert összetartozunk. Végtelen nyugodtság lett úrrá rajtam.

– Judit! – szólítottak bentről. Kinyitottam a szemem és nagy levegővétellel elindultam.

Tankönyvi minőségű embriók

Bent mindenki mosolygott. Az asszisztens, az orvos és a biológusnő is. A doktor közölte a jó hírt, a vérvétel eredménye szerint a HCG szintem 189. Ez a terhességi hormon, melynek az értéke a beültetés utáni kilencedik napon 40 fölött kell, hogy legyen a sikerhez. A kérdésemre, hogy vajon ilyenkor már lehet-e tudni, hogy egy vagy két embrió tapadt meg, csak rázta a fejét. Még korai erről beszélni. Elvileg 150-es értéktől fölfelé lehetséges ikerterhesség, szóval bármi lehet. A biológusnő pedig arról beszélt, hogy milyen gyönyörű, tankönyvi minőségű embriók voltak, amelyek beültetésre kerültek. Én meg csak ültem a széken és igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. Alig fogtam fel azt is, hogy mikor kell visszajönnöm a terhességet megállapító ultrahangvizsgálatra.

– Boldog szülinapot, apuka!

– így köszöntöttem a telefonban a férjemet. Elképzeltem, ahogy ül a kerekesszékében a dolgozóasztalnál, az egyik kezével a szék hátsó támlájába kapaszkodik és ragyog az arca. De nem volt jó a megérzésem. A hangja elcsuklott és némi időbe tellett, mire összeszedte magát. És most mi lesz? – bökte ki végül. Azt feleltem, hogy most várni kell, meg szúrni továbbra is az injekciókat az előírás szerint. És hogy még folytatni kell a mérhetetlenül sok folyadék-fehérje diétát, hogy ne alakuljon ki hiperstimulációs szindróma – de belül tudtam, hogy nem ez a válasz a kérdésére. Ám nem mondhattam mást, mert igazából fogalmam sem volt a folytatásról. Eddig csak azt a forgatókönyvet ismertem, hogy valamiért nem sikerül. Hogy végigmegyünk a folyamaton, a petefészek-stimuláción, az érett tüszők leszívásán, a testen kívüli megtermékenyítésen és az egészséges embriók beültetésén – és aztán megjön, mielőtt menni kellene a HCG vérvételre. Ez volt a legelső alkalom, hogy létrejött a terhesség. És mindjárt ikrek? Fejben máris elkezdtem berendezni az elkövetkező húsz évet. Pedig belül szólt a kis csengő, hogy ilyenkor ez még korai! De képtelen voltam hallgatni rá.

Egy vagy kettő?

Az elkövetkező napok az eufória és a legsötétebb kétségek között ingadozva teltek. Talán a sok munka és az ezzel járó örökös fáradtság tompították kicsit az izgalmat. Sokat gondoltam a babáinkra. Elképzeltem, ahogy pici sejtcsomóként megkapaszkodtak a méhfalban és gyarapodni kezdtek. Az álomszerű látomásom is foglalkoztatott, a két gyönyörű gyermekkel. Nem beszéltem róla senkinek. Kinek kell az, hogy szánakozó pillantásokkal bolondnak nézzék? Majd elmesélem nekik, ha megszülettek. Elmesélem majd, amikor pici csecsemőkként alszanak a karomban, elmesélem, mikor totyogni kezdenek, és elmesélem akkor is, amikor óvodások lesznek. Nem gólyamese lesz az övék, hanem egy különleges történet a meddőségkezelési klinika várójából. És elmondom majd az esküvőjükön is, meg aztán az ő gyerekeiknek, igen! Így teszek – határoztam el magamban.

Aztán jött az első ultrahangvizsgálat. Az orvos megnézte a túlstimulált petefészkeimet, meg örült annak, hogy nincs folyadék a hasűrben. A végén pedig gratulált és igazolta az egyes terhességet. Azzal el is küldött, hogy menjek ezentúl a területileg illetékes terhesgondozásra.

Rejtély, hogyan tud az ember rendkívüli boldogságot és fájdalmat megélni egyszerre. A megoldást nem tudom, de az biztos, hogy én is pont ezt éreztem akkor. Mert kétévnyi próbálkozás után végre sikerült teherbe esnem, de fájt, hogy elveszítettem az egyiküket. Aztán szép apránként átbeszéltük magunkat a nehezén. Mert hát a két nagytesó mellett, meg kerekesszékkel, meg ennyi idősen már sokkal testhezállóbb feladat, ha csak egy baba érkezik. Talán túl nagy kihívás is lett volna ikreket kihordani két császár után, negyvenévesen. Mire letelt a kiszabott egy hét és a helyi nőgyógyásznál vártam a soromra, már egészen megbarátkoztam a helyzettel. De aztán a vizsgáló orvos minden számítást keresztbe húzott azzal, hogy feltette a nagy kérdést:

– Ugye tudja, hogy ketten vannak?

Velem megint nagyot fordult a világ. Mi? Hát mégis?! De… Ezt hogy nem lehetett látni a múlt héten? És mi lesz most? Hogyan tovább? Az orvos hűtötte le a kedélyemet. Szó szerint azt mondta, hogy nehogy elkezdjem szétkürtölni az interneten, meg mindenhol, hogy ikreim lesznek. Egy nyolchetes vizsgálat még egyáltalán nem azt jelenti, hogy a kezemben is fogom tartani őket. Ráadásul a szívhangot sem lehetett megállapítani még, mert a vizsgáló gép felbontása nem volt elegendő hozzá. Kitámolyogtam a vizsgálóból és beültem az autómba, de nem indultam még sehova. Számba vettem, mim van. Egy ötödik lombikpróbálkozásból fogant ikerterhességem, ahol a várva-várt szívhang igazolása helyett gorombaságot kaptam útravalónak. Nem szokásom sírni, de akkor eleredtek a könnyeim. Amikor sikerült megnyugodnom, nagy levegőt vettem és elhatároztam, hogy mostantól csak azzal fogok foglalkozni, ami előre visz. Máris négygyermekes anyának éreztem magam és ez hihetetlen erőt adott a folytatáshoz.