Ma már semmi nem tarthatja fel a tampon- és betétreklámok özönét. Másról sem hallunk, csak az illatosított, szárnyas és ultravékony változatokról. A lényeges szempontok mégis elsikkadnak, az egészségügyi kockázatokról ritkán esik szó. Arról pedig végképp nem szokás beszélni, hogy a sok eldobott tampon és betét mennyire terheli a környezetet.

Kehely vagy tampon?
Az eldobható menstruációs kellékeket azzal a céllal fejlesztették ki, hogy megkönnyítsék a nők életét. A tampont 1936-ban kezdték forgalmazni Amerikában. A korai hirdetések meglepően hasonlítottak a maiakhoz. A  képeken a nők gyakran viseltek fehér ruhát és gyakran sportoltak. Sokan tartották a  tampont megbotránkoztatónak, ennek ellenére használata gyorsan terjedt. A nők könnyen megszokták, hogy a menstruációhoz eldobható terméket használnak, és nem bajlódnak textilcsíkok mosásával.
Nagyjából a tamponnal egy időben jelent meg a piacon egy rivális termék, a menstruációs kehely. Ez lehetett volna a zöld megoldás, de nem lett belőle tömegcikk. Talán azért sem, mert többször használható, így nem rejlett benne olyan üzleti potenciál, mint az eldobható tamponban. A gumieszköz egy kis pohárhoz hasonlított, amit összehajtva kellett a hüvelybe helyezni. Ott szétnyílva felfogta a menstruációs vért. Jól működött, de még a tamponnál is illetlenebbnek tűnt. A tamponokat akkor még applikátorral árulták, így a felhelyezésükhöz nem kellett az altestet kézzel érinteni. A kehely esetében ez viszont elkerülhetetlen volt. Nem csoda, hogy csak nagyon merész, szabad szellemű nők használták. A kehely és a tampon versenyéből az utóbbi került ki győztesen.

Fotó: http://www.naturmarket.hu/lady-cup-intimkehely-s-dobozos/

A kényelem ára
A tampon és a betét idővel minden teret elhódított. Gyártásuk virágzó iparággá nőtt. Ma már el sem tudjuk képzelni nélkülük a menstruációt. Élete során egy nő mintegy 16 000 intim terméket használ el. Az igény folyamatos, a gyártók azonban lépést tartanak vele. Már arra is rábeszélnek, hogy használjunk betétet a „köztes napokon” is. A termeléshez kőolajra, fára és pamutra van szükség. És persze energiát fogyaszt, szennyezi a vizet és a levegőt. Az eredmény pedig egy eldobható tárgy, amely használat után a szemétben landol. Műanyag betéteink nem bomlanak le, csak halmozódnak a hulladéklerakó helyeken. Ugyanígy a sok színes polietilén tasak sem, amibe csomagoljuk őket.
A tamponokkal jobb a helyzet. Ha tisztán pamutból készültek, egy idő után lebomlanak. Inkább az velük a gond, hogy a nők nem a  megfelelő módon válnak meg tőlük. Minden figyelmeztetés ellenére gyakran lehúzzák őket a toaletten. A szennyvízbe kerülve aszerint folytatják útjukat, hogy mennyire alapos a tisztítás. Örülhetünk, hogy nálunk nem terjedt el az applikátoros változat, mert sok fölösleges műanyag hulladékot termel. Amerikában gyakran még az applikátorokat is a vécébe dobják, ahonnan azok a tengervízbe jutnak. Helyenként tömegesen lebegnek a felszínen. Biztosra vehetjük, hogy sok intim termék szennyezi a vizeket és általában a környezetet.

Láthatatlan veszélyek
A tamponokkal szemben eleinte nem voltak egészségügyi aggályok. A 70-es években keltett riadalmat a toxikussokk-szindróma, amely főleg a tampont használó fiatal lányokat veszélyeztette. Ma már tudjuk, hogy a veszély a tampon nedvszívó képességével arányosan növekszik. Minden dobozban ott található a figyelmeztetés, hogy ajánlott a vérzés erősségének megfelelő méretet használni, az utolsó napokban pedig betétre váltani. Ettől független probléma, hogy a tamponnal káros anyagok juthatnak a szervezetünkbe, hiszen lehet bennük mérgező dioxin, ami a fehérítés során keletkezik. A pamutalapú tamponok rovarirtó szerek nyomait tartalmazhatják.
Környezettudatos és egészségüket féltő nők egyaránt használnak biotampont. Ebben biztosan nincsenek vegyszernyomok, és a környezetet is kíméli, legalábbis annyiban, hogy a pamut termesztése során nem alkalmaznak növényvédő szereket. Ökológiai szempontból azonban félmegoldás, hiszen eldobható termék.
Akik még elszántabbak, a mosható textilbetéthez térnek vissza. Állítják, hogy az áztatás és a  mosás nem jelent túl sok többletmunkát. A fáradság azért is megéri, mert a pamutvászon érintése kellemesebb, mint a ragasztócsíkos műanyagé. A Women’s Environmental Network nevű brit környezetvédő szervezet a honlapján szabásmintákat is közöl, amelyek alapján elkészíthető a textilbetét.

Fotó: http://joababanak.hu/303-moshato-betetek/303-intimbetet-11-reszes-keszlet.html

A jövő útja?
Néhány éve a menstruációs kehely is reneszánszát éli. Ma már nem latexgumiból gyártják, mint egykor, hanem szilikonból. Az 5 centi hosszú tölcsér 30 milliliter folyadékot tart magában, az egy ciklus alatt keletkező mennyiségnek mintegy harmadát. Elég 5–8 óránként kivenni és kiüríteni, visszahelyezés előtt leöblíteni a csapnál vagy papírral körültörölni. Alkalmanként kell fertőtleníteni öt perc forralással. Manapság az ember egyre jobban elidegenedik a tulajdon testétől, a visszataszítónak talált fizikai folyamatoktól, ezért sokan idegenkednek a kehelytől, amikor először hallanak róla. Mások – és mind többen! – viszont gond nélkül élnek e higiénikus és kényelmes megoldással.

Na és a pelenka?
A menstruációs eszközök története az általános trendet példázza: az eldobható tömegcikkek helyett sokan keresnek alternatív megoldást. Ez zajlik az eldobható pelenkával is, amely mára szinte teljesen kiszorította a mosható változatot. Gyártása őrült iramban folyik, emészti a fát és a  kőolajat. Egy átlagos kisbaba tonnányi hulladékot termel, amíg szobatiszta nem lesz. De egyre többen használnak mosható textilpelenkát – ki környezetvédelmi, ki egészségügyi, ki anyagi megfontolásból. Ráadásul a textilpelenkák ma már olyan fejlettek, hogy használatuk nem igényel túl sok többletmunkát. Az eldobható pelenkák gyártói azzal érvelnek, hogy az állandó mosás is okoz környezeti kárt, hiszen fogy a víz és az energia, a természetnek árt a sok mosószer. Az eldobható pelenkák lebomlási ideje ellenben a becslések szerint mintegy 50–100 év.

Szerző: Tarczy Dorottya, fotó: red dot
Ez a cikk a 2008. évi januári számban jelent meg először. Minden jog fenntartva.