Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Nem ilyen szülésre számítottam. Az elsőnél is a férjem pátyolgatott, együtt lélegeztünk, a fájdalmat elfelejtettem, az élmény megmaradt. Igen, ez is apás szülés volt, csakhogy a második lányunk nem a szülőszobában jött világra.

Zsófival, az első gyerekünkkel majd egy napig vajúdtam. Egész éjjel ültem a kádban, és folyattam a hasamra a meleg vizet. Reggel hatra bementünk a szülészetre, tizenegykor végre meglett a lányunk. Minden rendben és szép lassan zajlott. Zsófi nagyon nyugodt baba volt, jól evett, szépen aludt, úgy terveztem, sokáig szoptatom majd. Alig múlt hét hónapos, amikor kiderült: megint gyereket várok. Először el sem hittem, Zsófira öt évet vártunk, hogy lehet az, hogy most meg csak úgy hirtelen itt a következő? Annyira gyanútlan voltam, hogy azt hittem, biztosan a szoptatás miatt késik a menzeszem. Tizenegy hetes terhes voltam már, amikor elmentem a nőgyógyászhoz. Csilla, maga meg hol volt eddig? – kérdezte az orvos, én meg csak néztem rá bambán, és az járt a fejemben: te jó ég, nyáron megint szülök! Júniusban vizsgaidőszak, a nagyszülők Kárpátalján, a férjem dolgozik, egyedül egy gyerekkel sem könnyű, nemhogy kettővel! Nem akartam már többet halasztani a jogon.

Szeretnék szenvedni
A természet felülírta a terveimet, kegyetlenül. És minden szempontból. Az orvosom szólt, hogy szerdán elutazik. Azt mondta, ha tízig beérek, még levezeti a szülést, ha nem, úgy kénytelen leszek másnál kikötni. Bár még volt két napom a kiírás szerint, nagyon szerettem volna, ha minden úgy zajlik, ahogy az elsőnél. De hiába rimánkodtam a gyereknek, kedden még meg sem mozdult. Az én második lányom szépen megvárta a szerda tíz órát, és akkor úgy döntött: ő most, ha törik, ha szakad, világra jön. Elfolyt a magzatvíz. Egyedül voltam otthon Zsófival, a férjem dolgozott, de fájásaim nem voltak, úgyhogy nem aggódtam. Felhívtam a szülésznőt, megbeszéltük, hogy egy óra körül bemegyek a kórházba, nem lesz semmi gond, hiszen az első is olyan lassan jött világra. Éppen Zsófit altattam, amikor éreztem, hogy megindulnak a fájások. Jó, akkor menni kell, gondoltam, és hívtam a férjemet, hogy siessen haza. A barátnőm vállalta, hogy vigyáz a gyerekre, tehát még őt is át kellett hozni, szerencsére a férjemnek hazafelé útba esett. Mire megjöttek, a földön feküdtem. Olyan erővel szaggattak a görcsök, hogy nem tudtam felállni. Kiabáltam a barátnőmnek, hogy vigye ki Zsófit, hadd szenvedjek végre, mert amíg kettesben voltunk, mosolyogva fetrengtem a szőnyegen, nehogy megijedjen a gyerek. A barátnőm javasolta, hogy hívjunk mentőt. Csak azt ne! – kértem, mert tudtam, hogy akkor a legközelebbi kórházba vinnének, márpedig én mindenáron abban a budai kórházban akartam szülni, ahol először. Rákospalotán lakunk. Akárhogy számolom is, az út minimum fél óra. Persze éjszaka vagy hétvégén, amikor nincs forgalom. De dél volt, szerda, és a városban óriási dugó.

Telefonos segítség
Valahogy lejutottunk az autóig, addigra már olyan intenzív fájásaim voltak, hogy alig tudtam beszállni. Már gyanítottam, hogy nem fogunk idejében beérni a kórházba. Ment az újabb telefon a szülésznőnek, nyugodjak meg, mondta, és maradjunk vonalban. Nagyon féltem, féltettem a gyereket, sírtam. Őrjöngtem Zsoltinak, a férjemnek, hogy mi lesz, ha meghal a baba, én azt nem élem túl. Lehajtottuk az első ülést, félig feküdtem, és fohászkodtam magamban, hogy még ne, még ne, egy kis időt kérek. Reménykedtem, hogy nem lesz nagy a forgalom. Nagy sebességgel kanyarodtunk ki a Váci útra, aztán a férjem a fékre lépett. Akkora volt a kocsisor, hogy a lámpáig sem láttunk el. Egy óra körül járt már, a forróságtól gőzölgött az aszfalt. Több mint negyven perc alatt értünk el az Árpád hídi felüljáróig. Akkor már tudtam, semmi esélyünk sincs arra, hogy eljussunk a tizenkettedik kerületi szülészetre. Csak az járt az eszemben, azon rettegtem, hogy baja lesz a gyereknek. Ha jön, ne tartsd vissza, mondta a szülésznő a telefonban, már nem is tudtam volna visszatartani, mert éreztem, hogy hiába minden, jön a feje. Zsolti közben hívta a mentőket, a tűzoltókat, folyamatosan nyomkodta a mobilján a számokat – nem vették fel. Akkor észrevett egy rendőrautót a felüljáró alatt, kipattant a kocsiból. Négykézlábra álltam az első ülésen, ezt is a szülésznő mondta, és akkor, szinte váratlanul, a baba egyszerűen kicsusszant. Ott volt a kezemben, meleg volt, puha és teljesen tiszta. Rátettem a hasamra, és hallottam, ahogy szuszog. Visszajött a férjem, és azt mondta, Csilla, most már minden rendben, a rendőrök csinálnak utat, tíz perc múlva ott leszünk. Minek, kérdeztem, mert Eszter addigra már az ölemben volt, a kezemmel melegítettem. Zsolti csak akkor vette észre, hogy megszületett a második lánya is.

Fűtés kánikulában

Nem volt a kezem ügyében se takaró, se ruha. A kórházba szánt babaholmi a csomagtartóban maradt. A férjem bekapcsolta a fűtést, negyven fokban forró levegővel fűtöttük a kombit, csorgott rólunk a víz. Iszonyúan aggódtam a gyerek miatt. A rendőr-utó mögött gyorsan haladtunk a forgalommal szemben, néhány perc múlva már az egyik kerületi kórház bejáratánál állt a kocsi. Most már nem számított, hova kerülünk, csak az, hogy a babát minél előbb ellássák. Egy fehér köpenyes kinyitotta az ajtót, a pulzusomat tapogatta, ne engem nézzenek, a gyereket, kiabáltam. Még az autóban elvágták a köldökzsinórt, hordágyra tettek. Ekkor kezdtem csak vérezni. Hátranéztem, az autó és az ülés is teljesen tiszta volt, mintha mi sem történt volna. Esztert rögtön elvitték, legközelebb már felöltözve láttam. Mi lesz az Apgar-teszttel, nem pucoltam ki az orrát, lehet, hogy megsérült… Magamon kívül voltam.

Ne aggódjon, anyuka, mondták, minden a legnagyobb rendben. Kicsit bepirult a homloka, mert egyedül erőlködött, egyébként teljesen olyan, mint a többi kisbaba. Három nap múlva hazaengedtek minket.
Sokáig nem tudtam sírás nélkül beszélni mindarról, ami velünk történt. Eszter most múlt nyolc hónapos, és én még mindig féltem. Mindennap figyelem: látszik-e rajta valami, nincs-e nyoma traumának, normálisan fejlődik-e? Tény, hogy ő nem olyan nyugodt baba, mint Zsófi volt. Sírósabb, követelőzőbb, főleg, ha rólam van szó. Ha ölbe veszem, egyszerűen nem tud betelni velem, kapaszkodik belém, nyalogat. Nagyon anyás. Ugyanakkor rendkívül önálló is, öt hónaposan felállt, nemrég járni kezdett.

Szeretnék még egy gyereket, ha lehet, kisfiút, de azt hiszem, kicsit várunk vele. Egyelőre muszáj levizsgáznom, két gyerekkel is megpróbálom utolérni magam. Hajnalban tanulok, két szoptatás között. Fárasztó, igen, de úgy érzem, nem ismerek lehetetlent. Sokszor kérdezték tőlem, hogy megváltoztam-e, amióta mindez megtörtént. Nem tudom, lehetséges. Az biztos, hogy azon a júliusi napon én is újjászülettem.

Köszönjük az MR1-Kossuth Rádiónak a segítséget.
Szöveg: Fülöp Virág, Fotó: Batár Zsolt