A gyehenna tüze

Borítókép: A gyehenna tüze
Keresztény családban nőttem fel. Most is hiszek Istenben. De a vallás számtalan konfliktusra adott ürügyet. És ami még szörnyűbb volt: rettenetesen féltem a pokoltól.

Keresztény családban nőttem fel. A szüleimet ugyanaz a lelkész eskette, aki engem is keresztelt meg az unokaöcséimet is. Most is hiszek Istenben, tudom a zsoltárokat, sőt, azt is, kit támasztott fel Elizeus próféta. De a vallás a szüleim között számtalan konfliktusra adott ürügyet. És ami még szörnyűbb volt: rettenetesen féltem a pokoltól.

Aszüleim, katolikusnak keresztelt apám és evangélikus anyám a hatvanas években egy református közösségben ismerkedtek meg, és ott mindjárt össze is házasodtak. Apám azonban tovább keresett lelki táplálékot, és aztán évtizedekig egy baptista gyülekezetben gyakorolta a hitét. Más felekezetekre is nyitott volt azért: néha betért a kegytárgyboltba, szívesen beszélgetett jehovistákkal, az én kezembe pedig katolikus gyerekeknek szánt olvasmányt adott.
Elsős koromtól engem is elvitt az istentiszteletekre. „A 4. c vasárnap, október 15-én a Rám-szakadéknál kirándul. Találkozó 10 órakor a Moszkva téren. Gyermekem jöhet/nem jöhet.” Emlékszem apám magabiztos golyóstollára, ahogy aláhúzta az utóbbit. Sőt, oda is írta: nekünk vasárnaponként más programunk van. A nyolcvanas években ez rendszerkritikának hatott.
Szombatonként teázós-sütis-diavetítős bibliaórára vitt anyukám a szüleimet eskető református lelkész feleségéhez. Vasárnap a baptista imaházba mentem apámmal. Menni kellett, volt, hogy kétszer is egy vasárnap. Az itteni szertartás teljesen más hangulatú volt, mint a reformátusok istentisztelete. Nem csak prédikáció volt, a gyülekezet tagjai „bizonyságot tettek”, a kórus énekelt, zenéltek, amerikai vendégeket fogadtak, a lepramisszióról tartottak vetítést, és néha fehér ruhás bemerítés is volt a szétnyitható pódium rejtette medencében. Persze prédikáció is volt, néha hosszú, azt üveges szemmel hallgattam. Az ifjúság igényei is teljesültek, járt ide egy néni, aki homályos nejlonzacskókban hatalmas adag édességet hozott, mindig másik gyereknek. Én is többször sorra kerültem. Apámmal anyám megtéréséért imádkoztam. Ő sokáig remélte, hogy egyszer anyám is ebbe a közösségbe fog járni. Egyszer a lelkész unokája is odajött hozzám, hat évének minden komolyságával azt mondta nekem: „Szomorú, hogy anyukád nem keresztény.” Nagyon elszégyelltem magam, a nem igazi keresztény anyukámra gondoltam, aki ekkor épp református istentiszteleten ült.


A szeretetlenség keresztje
Szó volt persze az én bemerítkezésemről is. De a baptistáknál felnőttkeresztség van, és mire én a megfelelő korba jutottam, már enyhült az apai nyomás, vagy a kamaszkor lázadása törölte el végképp a kötelező vasárnapi programot és vele együtt ezt a tervet.
Igazán viszont attól szenvedtem, hogy otthon cseppet sem volt békés, szeretetteli, keresztény családokra jellemző a hangulat. „Ne vond meg a vesszőt a te fiadtól” – idézte a Prédikátor könyvét egy-egy jobban sikerült pofon után apám. Amikor nagyon dühös volt, azzal fenyegetett minket, hogy eladja a házunkat, és az egyházra hagyja. Amúgy is szívesen, bőkezűen adakozott mindig a perselybe, és nekem ez tetszett. (Anyukámnak kevésbé, mert ő másra költötte volna a családi pótlékot.) De az otthonunk elvesztésétől még nagyobb koromban is borzalmasan féltem.
Egyszer híres amerikai televíziós evangelizátor jött prédikálni a Sportcsarnokba. Ott is meg lehetett térni. Lehunytuk a szemünket hatezren, és a szívünkbe fogadtuk az Úr Jézust. Nem éreztem semmit, kicsit zavart is: hányszor térjek még meg, érvényes ez? Szerettem volna igazi, villámcsapásszerű változást, amiről a megtértek tettek bizonyságot. Hogy megbánom a bűneimet, leteszem az életemet az Úr kezébe, és mostantól mindig Jézussal járok.
Ezt a sajátos szóhasználatot majdnem előbb tanultam meg, mint olvasni. Tudtam, hogy bűnös vagyok, és ezt a bűnt Jézus vére mosta le a kereszten. Jézus értem, miattam és helyettem szenvedett, ő az én személyes megváltóm, és én, a nyolcéves bűnös, most mégis kiosonok és újabb csomag mazsolát zsákmányolok a kamrából.
Esténként apámmal imádkoztunk. Nem kötött imaszöveget mondunk, mint a katolikusok. Előbb ő mondott imát, aztán én. Izzadtam, kerestem a szavakat. Uram, add, hogy holnap is boldogok legyünk, mindig neked szolgáljunk a hitben és mindenki megtérjen. Ámen. Gyerekcsínyeim után apám félrevont, órákig imádkoztunk. Kérlek, Istenem, bocsásd meg, hogy szülésznőset játszottam a Kingával, és add, hogy ne kerüljek a pokol tüzére. Ámen.
Én nem Barbie-babát kaptam a születésnapomra, hanem a legtöbbször gyerekeknek szánt vallásos olvasmányokat. Apám könyvespolcáról is választottam, aszkéta szentekről, oroszlánokkal szétmarcangolt vértanúkról, az utolsó ítéletről olvastam. Verset is írtam nyolcévesen. „Égi mannát eszegetve / Gondolkodtam azon, / Miként tudnék Istenhez menni / Szabadon. / S ha életed végén / Állsz egy szakadék szélén, / Nem kell szomorkodnod, / Csak átugrani kell próbálnod, / Ott vár az örök élet!” Esténként végiggondoltam a bűneimet. Ha most jön az utolsó ítélet, mi lesz velem? Így állok az Úr előtt, bűnösen, készületlenül. A pokol tüzére kerülök, örök kárhozatra. Gyorsan meg kellene térni. Istenem, bocsásd meg, hogy ma sem gondoltam rád.

Kitágult a világ
Ha visszagondolok, az én gyerekkoromban a vallás nem pusztán a rakoncátlan gyerek lelkiismereti póráza volt. Apám komolyan gondolta. Számtalanszor hallottam, hogy jónak lenni nem elég. Csak Jézuson át vezet az út, csak akkor üdvözülhetek, ha elfogadom őt megváltómnak. Talán nem meglepő, hogy a sok éves agymosás után nem lett belőlem gyakorló keresztény. Sőt, úgy érzem, kitágult a világ, amióta megtapasztaltam, hogy más vallások is léteznek, és vannak meggyőződéses, magas erkölcsi mércéjű ateisták is. Hinni nem kényszer többé, a biblikus műveltségnek magyartanárként viszont jó hasznát veszem.

Szerző: Rumbold Éva, fotó: Red dot.

Megjelent az Éva 2009. márciusi számban. Minden jog fenntartva.

#psziché #test és lélek #red dot #Rumbold Éva