Borítókép: Ki dobta a szörnyű mondatot a nászajándékos dobozba? Forrás: pixabay.com

Ki dobta a szörnyű mondatot a nászajándékos dobozba?

Dorka szörnyű esküvői üzenetének nyomába ered. Ki tette? Tavalyi krimink folytatása következik.

AZ ELSŐ RÉSZ ITT OLVASHATÓ!

„A dolog azóta sem hagy nyugodni. Elhatároztam, hogy botcsinálta Miss Marple-ként megpróbálom kinyomozni a bűnöst. Még nem tudom, mennyire lehet sikeres egy ilyen küldetés, de az biztos, hogy a legjobb barátnőm lesz a kiindulópont. Ő ugyanis szinte mindenkit ismer, aki ott volt.”

Mi történt utána?

A legjobb barátnőm, Orsi imádta a rejtélyeket, könnyű volt bevonni a nyomozásba. Őszintén megdöbbent a fenyegető üzeneten. Felsoroltam a gyanúsítottakat az apámtól kezdve az anyósomig, de csak rázta a fejét.

-Nem hiszem, hogy ők voltak azok. – mondta határozottan. - A közelében sem jártak a doboznak. Tudom, mert jó megfigyelő vagyok, és egyébként is aggódtam a pénz miatt. Tudod, milyen vagyok.

Persze hogy tudtam. Nem csak egy kósza ötlet volt, hogy épp az ő segítségét kértem.

-Vissza tudsz emlékezni rá, ki volt az, aki furcsán viselkedett? – kérdeztem. – Bűntudatos volt, vagy túl hangos, vagy épp ellenkezőleg, túl halk, vagy… a csudába is, tudni akarom, ki volt az! – tört ki belőlem a kétségbeesés. Orsi hosszasan törte a fejét.

-Ezen még gondolkodnom kell. – mondta végül. – De a legfontosabb kérdés az, hogy végignézted-e már az esküvői képeket és videókat?

-Tényleg! – szakadt ki belőlem. – Átfutottuk valamennyire, de nem ilyen nézőpontból. Orsikám, hogy te milyen okos vagy!

-Ugyan! – szerénykedett, de látszott, hogy tisztában van a vélt vagy valós kvalitásaival. – Szívesen segítek, ha akarod.

Így történt, hogy az egyik vasárnapunkat a képi anyag gondos átnézésére fordítottuk. A férjem, Ferenc az egyik számítógépen az esküvői videót bámulta, Orsi és én a fotókat vizslattuk két külön laptopon, egyiket a másik után. Gyanús jeleket kerestünk: egy mozdulatot, egy zsebre dugott kezet, egy sunyi tekintetet. Sok fénykép készült arról, ahogy fogadjuk a gratulációkat, és a borítékok egymás után a dobozba kerülnek. De minden rendben lévőnek tűnt. Az emberek mosolyognak, nevetnek, ragyog ezer fogsor, a mozdulatok nyíltak és valódiak. Semmi sumák, semmi rejtegetnivaló. Sehol egy összeszorított száj vagy egy gonosz pillantás.

Csüggedten csuktam be a fényképezőprogramot.

-Meg kell állapítanom, hogy nagyon jól nézünk ki. – mondtam keserű vigyorral. – A többi néma csend. Nálatok?

Orsi csak intett. A férjem viszont a fejét rázta.

-Megállítottam és kinagyítottam az összes nyavalyás emberről készült felvételt, aki a dobozunknál megfordult. Mindenkinél színes borítékok vannak. Senkinek a kezében nem láttam összevissza vagdosott papírfecnit. Senkinek. Egyszerűen érthetetlen.

-Ugyanezt csináltam én is. Aprólékosan átnéztem a fotókat. Semmi. – mondtam. Orsi nem válaszolt, csak merően bámulta a monitort.

-Orsi? Te hogy állsz? – kérdeztem enyhe türelmetlenséggel a hangomban, mert kezdtem úgy érezni, csak az időnket vesztegetjük. A barátnőm megint csak legyintett. Közelebb léptem hozzá, és akkor láttam, hogy rég elhagyta a gratulációs szekvenciát, és már a lagzi kellős közepén jár.

-Figyelj, vége a dobozba dobálgatás időszakának.- szóltam rá, de ismét intett, ezúttal kifejezetten idegesen. Jobbnak láttam hát, ha békén hagyom.

Ferenccel ettünk néhány szendvicset, Orsit is kérdeztük, de nem válaszolt. Inkább odalépett a férjem gépéhez, és megkérte, hadd nézzen bele a videóba is. Megengedtük. Újabb fél óra múlva aztán nagyot kiáltott.

-Mi van? – szinte egyszerre szólaltunk meg a férjemmel. Nem szólt semmit, csak bólogatott. Felénk fordult, és villantott egy széles mosolyt, csak úgy világított a harminckét foga.

-Heuréka. Megvan a tettes.

Orsinak volt stílusa, az kétségtelen, és talán túl sok Poirot-epizódot látott a tévében. Legalábbis erre a rajongásra utalt, hogy mindenféle sürgetésünknek ellenállt, és ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer alaposan átgondolhassa a történteket. Természetesen erre nem volt semmi szükség, csak a saját zsenialitását akarta kidomborítani. Végül akkor könyörült meg rajtunk, amikor már kékülni-zöldülni kezdtünk a türelmetlenségtől.

-Üljetek le. – intett fejedelmien. Szót fogadtunk, ő pedig elvett egy kekszet az asztalról, és belekezdett a mesébe.

A MEGOLDÁS HAMAROSAN ÉRKEZIK.

Galériánkban pedig skandináv krimiket ajánlunk.