Borítókép: Felismertem a valaha menő kollégámat egy hipermarket pénztárában Forrás: pixabay.com/Alexas.Fotos

Felismertem a valaha menő kollégámat egy hipermarket pénztárában

Tünde gyanútlanul ment bevásárolni, és megrázó élményben volt része.

Úgy keltem reggel, mint mindig. Dolgoztam, ahogy illik, aztán háromkor kiléptem a suli kapuján, autóba ültem, és elmentem a kisebb gyerekért. Hazaszállítottam, rábíztam a nagyobb tesó felügyeletére, elmondtam, hogy max fél óra internet és semmi tévé, apátok úgyis mindjárt itthon lesz. Aztán fogtam a bevásárló hátizsákomat és egy zöld szatyrot, és elindultam a közeli boltba, amely a jól ismert A betűvel kezdődik.

Mit is kell vennem, mit is kell vennem, mormoltam, mert bevásárlólajstromot nem volt időm összeállítani, a telefont meg tegnap leejtettem és összetört – abba szoktam néha menet közben jegyzetelgetni. Lássuk csak. Nincs otthon se tojás, se tej, se kenyér. Zöldség kell. Savanyúság. A kisebbnek a kedvenc csokis szelet. A másiknak joghurt. A férjemnek és nekem egy üveg francia bor. Próbáltam megjegyezni a listát, miközben benyomakodtam a zsúfolásig teli üzletbe, századszorra is elhatározva, hogy soha többé nem jövök ide munkaidő után.

Majdnem mindent megtaláltam, kivéve a csokis szeletet. Semmi kedvem nem volt végighallgatni a kicsi nyafogását, hogy bezzeg a nagy kapott valamit, ő meg nem, úgyhogy visszaraktam a joghurtot is. A család kedvenc tejmárkájának helyén szintén csak az űr tátongott, másikat kellett választanom, de már egész beletörődtem. Mindennek felment az ára, állapítottam meg közhelyesen és sokadszorra, és elhűlve néztem, mennyibe kerül a paradicsom, a sajt, a francia bor.

Közben orvul rám támadt a nikotinéhség. Néhány hónapja elhatároztam, hogy abbahagyom a dohányzást, de mivel ezt a döntést egyelőre túl drasztikusnak ítéltem, úgy határoztam, az is dicséretes, ha a szokásos adagot lecsökkentem a felére. Így lett napi tíz szálból öt, ami a nemdohányzóknak talán nem hangzik vészesen, de aki igazán átadta magát valaha a szerhasználat mámorának, pontosan tudja, mennyit számít öt nyomorult szál. A napjaimat dohányzó percek tagolták reggel nyolctól este nyolcig. Három óránként volt szabad rágyújtanom.

Még majdnem egy óra hiányzott a varázslatos negyedik szálhoz.

Idegesen begyűrtem néhány újabb árut a kosárba, amire nem is volt annyira szükségünk, és beálltam a húsz méteres sor legvégére.

Csigalassúsággal araszoltunk előre, a boltvezető meg csak nem akart újabb kasszát nyitni. Már előttem is dohogtak az emberek, mögöttem meg prüszköltek dühükben. Egész nyugodt voltam, elvégre úgysem jött még el a cigaretta ideje. Szépen kitettem az árukat a szalagra, gyorsan melléjük raktam egy tiktakot, amit pont azért helyeznek el a boltrendezgetők a sor mellé, hogy még utolsó pillanatban is vásárolj. Legyen meg az örömük. A tiktak mellé helyeztem két kis édességet, ami nálunk normál körülmények között tiltólistán van, de szerettem volna a gyerekeket megvigasztalni, amiért nem kaptak joghurtot meg csokis szeletet.

Fiatal, szőke férfi ült a kasszánál. Hárman álltak előttem, amikor felismertem.

Megváltoztatta a frizurája színét, és a haja is megnőtt, amióta együtt dolgoztunk, de egyértelműen ő volt az. Az ifjú sztártanár. A gyerekek kedvence. Mindenféle díjakat nyert, többször adott interjút újságnak, tévének. Ő csinálta a legjobb sulis ünnepségeket. Amikor munkahelyet változtattam, elmentünk egy búcsúsörözésre. Illuminált állapotban is csak arról tudott ömlengeni, mennyire imádja azt, amit csinál. Ő abból az iskolából akart nyugdíjba menni.

Biztos nincs egy ikertestvére?

Megfordult a fejemben, hogy kifordulok a sorból és bevágom az árukat egy sarokba, de végül nem tettem.

Gyorsan, szakavatottan pakolta a kosárba az előttem álló portékáját. Nem az a típus volt, aki rá se néz a vevőkre, hangosan köszönt, fülig ért a szája. Semmi heves mozdulat, semmi idegesség. A pulóvere alól kivillant a tetovált alkarja. Igen, ezt is mennyire imádták a srácok. A vevő is bírta, kedvesen visszamosolygott rá, kedvesen húzta le a kártyáját, bájologva köszöntek el egymástól.

Jó napot, köszönt nekem is, és rám nézett. Nahát, mondta. Árnyék suhant át az arcán, de csak egy pillanatra. Aztán szétterült rajta a jól ismert, széles mosoly. Tündikém. Hogyhogy itt?

Te hogy hogy itt, kérdeztem, de aztán gyorsan javítottam magam. Errefele lakunk, ide járok majd minden héten, de még sosem láttalak. Most kezdtem. A T-ből jöttem át. Szóval ide jártok? Igen, válaszoltam, és néztem, ahogy pakolja a tejet, kenyeret a szalagról, egy hajszállal talán gyorsabban, mint az előző vevőnél. De lehet, hogy paranoid vagyok. A mögöttem álló nő elégedetlenül felsóhajtott. Biztos attól félt, hogy ezek ketten régi kedves ismerősök, majd jól feltartják a sort. De felesleges volt az aggodalma. A kasszás kedves volt, én zavart, nem volt miről beszélnünk. Illetve hogyne lett volna. A fizetésről. A munkakörülményekről. A droiddá válásról. A megbecsültség hiányáról. A megalázottságról. A tehetség elsikkadásáról. Sok mindenről. Hivatalos hangon közölte az árat, én lehúztam a kártyámat. Közben tájékoztatott a hangosbemondó, hogy két másik pénztárat is kinyitottak. A vevők fele átiszkolt, talán lett volna még idő néhány mondatra.

-Köszönöm, Tündi. Még ott dolgozol, ahova tőlünk mentél? – kérdezte még. Azt mondta, tőlünk. Bólintottam. Szomorú mosolyt villantott, elköszönt, és máris fordult a következő vevőhöz.

Az utcán villámsebesen végigszívtam egy cigit, pedig volt még vagy fél órám a legális használatához. Aztán majdnem hazáig toltam a bevásárlókocsit, amikor rájöttem, mit csinálok. Gyorsan visszavittem, ott hagytam a bolt előtt. Hónapokig az A tájékára se mentem. Később, amikor leülepedett az élmény, visszamerészkedtem, de ő nem volt ott. Talán elfogta a továbbsodródás vágya. Talán előléptették. Vagy épp csak beküldte egy pillanatra a főnök a raktárba.

Miért hagyják el a tanárok a pályát?