Készülődés: egy utazás meglepetései

2020 novemberében rajtam volt a sor, idén - szinte napra pontosan ugyanakkor - a férjemen. Két oltással fertőződött meg, bár az is igaz, hogy letelt nála a biztos védettségnek kikiáltott fél év. Enyhe tünetek, szerencsére, ahogy a közhellyé jegecesedett szintagmától megtanultuk: így érkeztünk el az Úr 2021. évének karácsonyközeli napjaihoz.

Mások a tapasztalataim, mint tavaly. Akkor, a betegségem után egy pandémiától megdermedt decemberbe léptünk át, most viszont két világállapotban létezünk egyszerre. Mozgékony tömegben, amely megtanult maszkkal az arcán élni. Folyton az az érzet kísért, hogy a kovid a külső, mérhető időt kollektív értelemben vett szubjektív idővé alakította. Talán emiatt van az a képzetem is, hogy nagyobb rajtunk a teher és nagyobb a magunk szabta elvárás, mégis mennyire vagyunk képesek az objektív, mennyiségi időtartamot minőségivé formálni.

Ami engem illet, karácsonytájt az időt – állkoppantó eredetiség – családi mércével mérem. Erről főleg a svájci rész tehet: a húgom, a férje, és a két gyerek ugyanis Zürichben élnek. Tavaly esély sem volt rá, hogy hazatérjenek az ünnepekre, így némi nosztalgikus szomorúságtól eltekintve egész kibírható volt a hiányuk. Idén megjött az esély, a kovid-dramaturgia viszont a hazatérést kalandfilmesen fordulatosra komponálta.

Két héttel karácsony előtt még semmit nem lehetett tudni. Egy héttel korábban pislákolni kezdett a remény lámpácskája, ami néhány nap múlva könyörtelenül kialudt. Ádámnak, a nagyobbik gyereknek megfájdult a füle. Mila, a kishúg követte a bajban. Begyulladt füllel repülőre ülni tilos, Ausztria pedig három oltással engedi át az utazókat, máskülönben pcr-tesztet kér. Szenteste előtt két nappal álltunk, túl sok gyűlt össze addigra a filmes fokozásokból és tempóváltásokból.

A húgom aggodalmait egyedül velem osztotta meg. Anyám már három nappal az érkezés előtt megágyazott az egész családnak, beszerzett plusz paplant-párnát, és gyanútlanul csacsogott arról, mi mindent csinálunk majd együtt. Bennem viszont két napra lelassult az idő, csúnya és nyúlós massza lett belőle, amiben bizonytalanul vánszorognak a percek. A húgom még az utazás reggelén sem írt. Reggel héttől délután kettőig eljutottam a teljes üresség állapotába, már ott tartottam, hogy kihasználom ezt az ihlető trambulint, és keleti filozófiákat fogok tanulmányozni. Akkor jött az üzenet, hogy indulnak a reptérre. Spirituális válaszok helyett be kellett érnem a könnyű megoldással, az azonnali megkönnyebbülés instant érzetével.

Hó nem esett.

December 24: Az ember szíve mégsem szomorú

Először tartunk kiterjesztett szentestét. 50 négyzetméteres belvárosi lakásunkat elözönli a zürichi horda. A macska általában barátságos, maximum tartózkodó, a húgom örökmozgó gyerekeit azonban szívből gyűlöli. Fúj rájuk, mint a veszedelem, s amikor Mila – egyébként csupa kedvességgel, bár kétségtelenül hangosan – megközelíti a karácsonyra kapott macskafüvet, olyan harciasan száll szembe vele, mint egy oroszlán a területére tévedt betolakodókkal.

Jól emlékszem még a tavalyi kijárási tilalomra, a „van valami a levegőben”-érzésre, a szorongásra, ahogy az órát néztük. Idén visszasüppedt az élet a régi (sokak szerint rossz) kerékvágásba, összeborulva ünneplünk a világjárvány közepén. Fogy a bor, száll a lufi, a férjem kisgyerekké válik a másik két kisgyerek társaságában, a húgom pesti kamasszá regrediál. Karácsonyi zenéket választ, úgymint Kontroll Csoport, Pál Utcai Fiúk, Bizottság, majd a potmétert maximális hangerőre csavarva odaadással óbégatja, hogy ma háború van, holnap béke, de mikor lesz már ennek vége, mintha nem lett volna gyerekszobája. Ilyen egy diadalmas karácsonyi hazatérés a tüchtig, biztonságos Svájcból a posztkommunista terheket nyögő, mégis eltéphetetlen társadalmi és kulturális gyökereket jelentő Közép-Európába. Színházba megyünk szilveszter előtt, de inkább Bárdos Deák Ági-koncertre kellett volna vinni: fejben meg is vettem a következő ajándékát.

Hó nem esett.

December 25. Idill fehér nélkül

Apámék háza menetrendszerű állomás minden évben az első karácsonyi napon. Ott aztán van minden, amiről a glancos ünnepi mozik szólnak: vattacukor-meleg, pihepuha fények, omlós pulykasült, társasjáték, a családi idill –irónia nélkül írom – olajozottan működő receptje. Konfliktusok ilyenkor sosincsenek, ha van valami lappangó feszültség, az a falakon kívül marad. A legnagyobb problémát általában Ádám és Mila testvérharcai jelentik, de mivel előző nap volt egy komoly összetűzésük, a húgom azt a feltételt szabta a látogatáshoz, hogy megférnek egymással. Békét kötöttek tehát, amiről persze mind tudjuk, csak tűzszünet.

Banálisan hangzik, igaz? De hát valóban nem történt mikrodráma, semmi, ami a kedélyesen zabáló családtagok gyomrát megforgatta volna.

Úgy vigyáztam másfél évig, s erre az előző napi izgalmak, a pulykasült meg az olasz bor félresöpri az óvatosságot. Mélabú telepszik rám, mint mindenkire, aki úgy érzi, felelőtlenül viselkedett, és reggeli répatortával próbálom orvosolni a lelki nyavalyát.

Hó nem esett.

December 26. A macska, aki szereti a mákot

Pörgős napok után lomha, álmos reggel. A délelőtt felfedezése a macska eddig feltáratlan szenvedélye: vidáman nyalogatja ki a maradékot a mákos gubás tányérból. Megrögzött szenzualista. Hó nem esett, a nap veszettül süt. Kuba nevezetességeit nézegetem a neten, kései nászútra tervezzük, de még nem vettünk repülőjegyet, a férjem pedig Drégelypalánkot veszi górcső alá, ahova a családdal utazunk el két nap múlva. Ő a gránitszilárdságú jelenben él, én a megálmodott jövőbe dehoppanáltam. A konfliktusokkal együtt a pandémiát is besöpörtem a szőnyeg alá.

A nap további része jobban hasonlít egy átlagos hétvégére, nem kimondottan karácsony-specifikus ritmust illusztrál. Egész délelőtt ezt a cikket írom, aztán sétálni megyünk, és a szeles, de fényárban úszó Dunaparton múltunk homályos titkait boncolgatjuk. Holnap jönnek a férjem gyerekei vacsorára, készülünk rá. Este videócsetelünk P. főiskolai diáktársával, majd, ellensúlyozandó a rengeteg decemberi napfényt, egy nyomasztó finn krimisorozat sűrűn behavazott epizódjával veszünk búcsút a három naptól. Soha jobb ünnepi programsorozatot.

És hogyan ünnepel a brit királyi család?