Nincs nagy sor, tehát nem vérzek el, pedig nem is érdekel, ha meghalok. Jó ég, milyen patetikus lettél, gondolom rögtön ezután, elég egy drámai élethelyzet, és rögtön átváltozol Coelhóvá. Közben odaadnám a személyit és a lakcímkártyát az asszisztensnek, de túl nehezek, leesnek a pultra. A nő homlokán elmélyül egy ránc, amikor mondom, miért vagyok itt, de azért mosolyog, második emelet, nem kell várnia. Tényleg nem kell.

A körzeti orvos nagydarab kopasz férfi, tekintete egy haldokló cápáé, pedig még csak reggel kilenc van. Nem jut eszembe, mikor menstruáltam utoljára, valami naptárt hajtogat az orrom előtt, Bambi ágaskodik rajta, mellette egy csomó apró őzike. Miért nem tudja, gondolhatta volna, hogy ezt kérdezem először. Nem válaszolok, máskor mindig tudom, ha álmomból keltenek is fel, már egy éve gyakorolok, mint egy vizsgára, sokszor mantráztam, nem neki, a saját orvosomnak: 9-én jött meg, 23-án ovuláltam, a teszt negatív. De most valamiért nem ugrik be, van ilyen.

Volt, nincs
Közeledik a műszer, olyan, mint a vibrátor, máskor vigyorgok a gondolaton, most nem. Itt nincs semmi, mondja. De tegnap még volt. Biztos ebben? – néz rám szigorúan, mintha hazugnak gondolna vagy legalábbis képzelgőnek, aki elől sürgősen el kell lebbenteni káprázatainak fátylát. Volt, mondom makacsul, orvos mondta. Most valahol Malajziában túrázgat a dzsungelben, de két hete monitoron mutogatott egy milliméternyi pontot, látja, ott van ő, olyan büszke volt, mintha tényleg a saját érdemének tartaná. A körzeti pofákat vág, biztos megvan a véleménye a Malajziában túrázgató kollégákról, no meg rólam, aki összevissza fantáziál. Összegyűr valami fecnit, céloz, a szemetesbe dobja, akár egy unatkozó kamasz. Jó, beutalom a kórházba, majd megnézik pontosabban, szerintem nincs ott semmi. Vagy ha volt, már nincs, nem ritka ez a maga korában.

Volt, nincs, zakatol a fejemben a mondóka végeérhetetlenül, volt, nincs, volt, nincs. „A legjobb a babánknak” – fodroztatja a szél a molinót a téren, valami popsikrémreklám, azon gondolkozom a trolira várva, milyen szánalmas dolog a többes szám első személyű birtokos személyjel, a mi házunk, kocsink, virágunk, a mi babánk, mintha bármit is birtokolhatnánk és biztosak lehetnénk, hogy nem tűnik el a következő pillanatban. Volt, nincs, ugye, az orvos is megmondta. A troli nem jön, a lábam egy idő után nem visz tovább. Folyik a combomon, vagy csak képzelődöm? Megállok egy kapualjban, feltűröm a szoknyám, a házból épp akkor jön ki egy nő, zavartan fordul hátra, de nem szól. Megint remegek, emlékeztetem magam, mit mondott az orvosom (tessék, megint a birtokos személyjel – vajon élnek tigrisek a maláj dzsungelben?), nem szabad pánikba esni, hatvan százalékban ezért történik meg a baj. Vagy hetven? De vajon érdemes még reménykedni, vagy már pánikolhatok nyugodtan, úgyis mindegy? Annyira elgondolkodom, hogy nem tudom megkülönböztetni a piros jelzést a zöldtől, dudahangzavarban szaladok át az úttesten. Minden kopár, február van, téli álmot alszanak a színek, a közlekedési lámpák beleolvadnak a szürke háttérbe.

Lassan, tagoltan
A bugyim viszont egyértelműen piros, ellenőrzöm a kórház vécéjében, a foltok egyre szaporodnak és egyre sötétebbek lesznek, megint elkezdek bőgni, pedig az utcán kétszer is legyűrtem. A betegfelvételen előre-hátra hajladozom, fulladok és kollektív tragédiákra koncentrálok, például a második világháborúra vagy a párizsi terrortámadásokra, ez furcsamód segíteni szokott, most is beválik, mellettük halványulnak az egyén nyavalyái. Lassan megint érkezik a levegő, az asszisztens velem együtt lélegzik, olyanok vagyunk, mint egy terhestorna újoncai. A szoba előtt nyugalom száll meg, előredudorodó hasak vesznek körbe mindenfelől, fölöttük a szemek nem egyformák, van üres, a körzeti orvoséhoz hasonlító cápaszem, másoké meg fénylik, vibrál, mint a gyertyaláng. Egy lány a barátjával érkezett, nagyon fiatal, nem lehet több tizennégy évesnél. Magába roskadtan, előreejtett vállal ül, a fiú a fülébe sugdos, a lány végül felkuncog, jó lehetett a vicc. Aztán kiszűrődik a beszélgetésből a szó, abortusz. Itt sokáig kell várni.

Az asszisztens új lehet, valamit elronthatott, ijedten ül a számítógép előtt és tűri az orvos rikácsolását. A doktornő hozzám nem szól, erőteljes kézmozdulatokkal mutatja, vetkőzzek le a fülkében, feküdjek le, tárjam szét a lábam. Olyan, mint egy minimalista pantomim főszereplője. Annyira közel van, hogy hallom a gondolatait, tudom, hogy otthoni gondok járnak a fejében, belázasodott a gyerek, eltörött a kedvenc bögréje, a férje cigijének lehulló parazsa kiégette a lila pulcsiját. Közben észreveszem, hogy a combomra ragadt az undorító vöröses pép, letörölni meg nincs mód. Megszólal a telefon. A doktornő egyik kezével felveszi, a másikkal belém tolja az ultrahangos vibrátort. Megmondtam, hogy csütörtökön hívjon, beszél ingerülten, összehúzott szemmel vizslatja a monitort, majd a vállához nyomja a kagylót és hátravakkant az asszisztensnek latinul, nyilván most mondja, mit lát. Az asszisztens ujjai száguldoznak a billentyűzeten. Az orvos újra a kagylóval veszekszik, egyik ujjával taktust üt a készüléken, talán valahonnan zenét hall.

Aztán csak észreveszi, hogy valami nem stimmel, élő ember az, akiben épp matat a szabad fél kezével. Furcsálkodva hallgatom a szobát betöltő hangot, sebesült vadállat vinnyogására emlékeztet: rájövök, hogy az én hangom az, de nem tudom befolyásolni, csak hallgatom tovább csodálkozva. Az orvos megijed, leteszi a telefont, mégis felébred benne valami együttérzésféle. A karomra teszi a kezét, a szemembe néz, és lassan, tagoltan beszél. Biztos tanították az orvosi egyetemen, hogy így kell megnyugtatni a pácienst, csak ő közben elfelejtette

Mindenkivel megeshet
A higgadt hang segít, lassan elhal az ijesztő nyüszítés. Visszakerültem a testembe, felfogom, mit mond. Látja a héthetes terhességet, de én vérzek. Nem tudja megmondani, mi történik. Most vért vesznek tőlem. Aztán menjek haza, holnap vissza kell jönni. Akkor tudni fogják. Nagyon ne reménykedjek. A vérvétel előtt szaladjak el gyorsan pisilni, mert a hólyagom annyira megtelt, hogy mindjárt szétrobban. Ezt viccnek szánja, ijedt kamaszoknál biztos beválik, még én is elmosolyodom picit.

Engedelmesen pisilni megyek, öt percig tart és fáj is. Eszembe jut, hogy már reggel is kellett, de amikor megláttam a vért, felugrottam a vécéről, elfelejtettem befejezni. Aztán eltervezem, hogy visszamegyek a körzetihez, kopogás nélkül benyitok, és nekifutásból lefejelem. Kicsit bánkódom, hogy nem tettem meg és nem is fogom.

Másnap a kis tükörben az arcom vörös és ragad a könnyektől. A kedvenc bugyim csupa pecsét, legalább műtét nem lesz. Megkésett menstruáció, így hívják. Semmi különös, mindenkivel megeshet. Nem volt az még baba, csak egy üres petezsák. Ülök a vécén és gyorsan elköszönök a nevektől, amiket a múlt héten ízlelgettünk: Marcell, Pali, Laura, Emma. Aztán lehúzom a bugyit, és bedobom a kórházi vécé mellett álló, tamponokkal telezsúfolt szemetesbe. Kis gondolkodás után mellékerül a szoknya is, hiába tiszta. Így is haza tudok menni, jó vastag cicanadrág van rajtam, teszek be zsebkendőt, és elég hosszú a kabát.