Gábor tulajdonképpen egy díszpintyet fogott. Jó volt velem felvágni a céges vacsorákon. Élvezte, amikor mutogathatott a rendezvényeken. Imádta, ha szexin öltözök, ezért mindig mélyen kivágott cuccokkal ajándékozott meg, s ha az ízlésének túl decens ruhákat vettem fel, homlokráncolva élcelődött a fapina-kisugárzású könyvtáros kisasszonyon. Előfordult, hogy hiába igazítottam vissza zavartan lecsúszó spagettipántomat társaságban, ő finoman lehúzta újra, hadd nézzenek a többiek, hadd irigykedjenek, hogy neki milyen fiatal és dögös nője van.

Gábor kedvelte az orális kielégítést is. Szívesen megtettem neki, de ha egyszer-egyszer nem volt kedvem, hümmögött, majd talányosan hozzáfűzte: Amit a férfi nem kap meg otthon, hát megkeresi máshol. Naná, hogy instabil énképemet ez a célozgatás pörölycsapásként érte, inkább megcsináltam, szó ne érje a ház elejét.

Igyekezett lekenyerezni anyagiakban nem dúskáló családtagjaimat. Anyámnak gyakran küldött rózsát. A nővéremnek feltöltötte a telefonját. Apámnak befizetett egy osztrák utat. Sütkérezett a pénzes jótevő szerepében, ez a hatalomérzés adta tartásának, méltóságának sava-borsát.

Az anyja volt az egyetlen, akivel volt érzelmi viszonya is. Túl sok. Margó néninek évek óta meghalt a férje, és a fiát használta férfipótléknak: Gábor hetente ötször átment a kiváló egészségnek örvendő asszonyhoz, hogy mindenfélét megcsináljon helyette, hogy ápolja (sic!), vagy csak ebédre, vacsorára, brancsolni. Néha engem is elvitt. Margó néni persze utált, a kurvát testesítettem meg a szemében, aki elveszi tőle az egyetlent, a szemefényét.

Eltelt néhány év. Bennem az állandóan jelenlévő kényelmetlen feszengést egyre erősebb menekülési vágy váltotta fel. Mindig éreztem, hogy valami nem stimmel azzal, amit Gábor csinál, de eleinte elhessegettem: szép vagyok, ő büszke erre, és ennyi. Miért bűn ez? Huszonhárom-huszonnégy évesen azonban, ahogy végleg kialakult a személyiségem és az önbizalmam is szilárdult, rájöttem, hogy nem akarok a pénzelt gumibabája lenni. Akkor már együtt éltünk, de a szexen és a társaságba járáson kívül alig csináltunk mást: Gábor nem avatott be a munkájába, az sem érdekelte, én mit csinálok, nem akart beszélgetni velem, mintha a külsőségeken kívül a személyem egyetlen komponense sem érdekelné.

Néhányszor finoman jeleztem neki, hogy ez az egész így nem jó. Oda se figyelt. Egyszer-egyszer megkockáztattam a kijelentést: figyelj, lehet, hogy nekünk külön kéne válnunk. Bólogatott, nem válaszolt, süketnek tettette magát. Semmilyen reakciót nem tudtam kiváltani belőle. Ennyire nem vett emberszámba? Még ma is fáj a gondolat, de: valószínűleg.

Huszonöt éves koromban már tudatosan készültem rá, hogy elhagyom. Hétfőn elutazott munkaügyben. Vasárnap éjjel, szex után feküdtünk az ágyban, ő majdnem elaludt, én pedig hirtelen kinyitottam a számat, és magamat is meglepve egyszer csak megszólaltam: Holnap elköltözöm. Nem kaptam választ. Hallasz? Igen, válaszolta tisztán. És? Rendben, vonta meg a vállát, és azzal már aludt is.

Másnap felhívtam az apámat és a nővéremet. Egy óra alatt némán összepakoltunk. Nem faggattak, mint akik szavak nélkül is tisztában vannak a helyzettel. Igyekeztem nem gondolni semmire, mert azért egyáltalán nem volt könnyű kihúzni a fejem a nyakörvből. Otthagytam Gábor ajándékait: a múlt héten vásárolt csipkebodyt, a piros miniszoknyát, a szexpózokról szóló ponyvaregényt. Alig kaptam tőle olyasmit, ami nem függött össze az erotikával.

Néhány nappal később felhívott. Dühöngött a telefonban, azt kérdezte, miért hagytam ott az ajándékait, ez sértés, tudjam meg, ez mérhetetlen bunkóság. Azzal lecsapta. Reménykedtem, hátha megúsztam ennyivel. De nem volt szerencsém.

Az üvöltözés után jött a könyörgős szakasz. Hogy ő már a gyűrűvásárlásra készült, mert el akart venni feleségül. Hogy ő nehezen mutatja ki az érzelmeit, de nagyon szeret engem. Hogy minden másképp lesz, csak menjek vissza hozzá. Vagy legalább magyarázzam meg, mi a bajom. Ő elhalmozott mindennel, egyszerűen nem érti, miért hagytam el.

Szexbabának használtál, szívem. Ez volt a legnagyobb baj. Egy csinos pofikának, egy vágykeltő testnek. Mondjuk ki, látensen a kurvád voltam: emlékszel, hogyan mutogattál a külvilágnak, mint valami strici, mennyire élvezted, ahogy mások – legalábbis a te fejedben – annyira vágynak rám? Ebből lett elegem, ebből a szerepből nőttem ki. Soha egyetlen érett és normális nő nem fog rád nézni, ha nem hagyod abba ezt a mérhetetlenül megalázó viselkedést.

De huszonöt évesen még nem álltam készen ilyen fokú őszinteségre, valószínűleg megfelelő szavaim sem voltak hozzá. Egyedül azzal tudtam leállítani, hogy azt mondtam: még túl fiatal vagyok egy végleges kapcsolathoz, ki kell próbálnom mást is, mielőtt megállapodom. Ezt az érvelést valahogy elfogadta, talán mert közel állt a személyiségéhez, és fél év könyörgés után nagyjából békén hagyott.

Két év múlva ismerkedtem meg a jelenlegi férjemmel. Gábor évente három-négyszer felhívott, mint aki reménykedik benne, hogy már kitomboltam magam, és visszatérek őhozzá. Nem mondtam meg neki, hogy hamarosan férjhez megyek. A Facebookról tudhatta meg, mert hirtelen leállt a telefonálgatásokkal. Évente egyszer, a szülinapomon küldött egy üzenetet, de amikor megszületett az első gyerekem, ezt is abbahagyta.

Nyolc évig nem hallottam felőle. Kábé egy évvel ezelőtt kíváncsiságból rákattintottam a profiljára. Anyukája írt hosszas üzenetet az üzenőfalára: nyilván nem tudott különbséget tenni privát és nyilvános tér között, így Gábor bármelyik ismerőse végigolvashatta, hogy kész a finom ebéd, és a néni már nagyon várja egyetlen fiacskáját, hogy az végre hazaérjen a munkából.

Az erőszak nem lehet erotikus – íme 8 filmes példa: