Most is az. Nem tudnám kifejezni szavakkal. Valami olyan köt hozzád, amitől nem tudok szabadulni, bármennyire is próbálok. Egyszerűen nem megy…

A házasságom romokban, az életem nem az én életem, te annyira más vagy…

Ha a közeledben vagyok, minden megváltozik. Olyan “más” lesz. Minden megszűnik körülöttünk és szeretném, ha még sokáig ott lennél egy érintésnyire… egy ölelésnyire… egy csóknyira…

De valahogy olyan, mintha ez lenne a maximum, amit ebből ki tudunk hozni. Mintha a sors vagy az Univerzum vagy nem is tudom mi, csak ennyit engedne. Örökre csak ennyit…

Mintha lenne egy fal, ami örökre elválaszt minket. Egy áttörhetetlen fal, amin sosem tudunk átlépni. Sosem fogok oda kerülni a közeledbe igazán. A próbálkozást én már feladtam. Most inkább csak sodródok veled. Ha hívsz, ha szeretnél, megyek hozzád, ha nem, hát abba is beletörődök.

Akkor, mikor közel engedsz, a hangod is más. Olyan aranyosan lágy, csak velem szoktál így beszélni. A kezem emelkedne, hogy hozzád érjek, hogy végigsimítsam az arcod, de félek, hogy ellöknél messzire magadtól.

A cikk még nem ért véget, a folytatásért kattints ide!