„Az úgy volt, hogy…”

Én mindig jókislány voltam. Tényleg. Nemcsak gyerekként, amikor leraktak egy sarokba, és ott maradtam. Kamaszkoromban is. Oldalt ültem a bulikban, táncoltam a srácokkal, akik csapták a szelet, de sosem rúgtam be, sosem drogoztam, sosem húztam le csak úgy a bugyimat. Nem ordítottam bele az éjszakába, hogy „….sszátok meg!”, és puszta divatból jártam punk és alter és hip-hop koncertekre, nem dekadens vagy rendszerromboló szenvedélyből. És még kitűnő tanuló is voltam. Hátborzongató, nem?

Végignéztem, ahogy a szüleim végletekig kiüresedve egymás mellett maradnak, és valamiféle spóratelepes tiszteletet éreztem irántuk. A szaporodás tenyészete, habár egyetlen gyerek voltam. Persze tudtam én, hogy mindenkinek jobb lenne, ha elválnának, de már-már küldetéserejűvé nőtt, ahogy némán undorodva vitték tovább a rutint.

Egyetem szumma kum laude, kutatás a szkíta nyelvtörténetben, az BTK legfiatalabb tanársegéde. Ez ment. Utána albérlet és egy út Oszétiába, majd egy másik Kurdisztánba – vicces, hogy egyik sem ország, mégis létezik. Máris harminc voltam, és anyám unokáért kezdett könyörögni. Keresnem kellett egy férjet.

„Kire ütött ez a gyerek?”

Voltak persze futó kapcsolataim, egyedül éltem egy belvárosi kislakásban, bármikor felvihettem valakit, de mint korábban, most fiatal felnőttként sem a hedonizmus volt az életstílusom. Havonta egy-két rendes, fegyelmezett együttlét, mert a testet ki kell szolgálni. Ferivel, a biokémikussal egy fesztiválon találkoztam, ahová a barátnőimmel mentem el. Ha már úgy alakult, hogy rám mozdult, kipróbáltam vele, milyen a sátras szex. Feri valahogy többet gondolt, járt utánam, bejött az egyetemre, vitt vacsorázni. Cuki fiú volt, nekem meg ketyegett a biológiai óra, hát igent mondtam, amikor pár hónap múlva gyűrűvel állt elő.

Félbehagytam a kutatásaimat – azóta se lettem nyelvész doktor. Vettünk közös házat kültelken, autót, kutyát és hamarosan jött ez első gyerek.

Hát a szülés az olyan, lányok, hogy besz…rsz. Fizikai értelemben nem feltétlenül, de lelkileg biztos. Életemben először éreztem, hogy van valami vesztenivalóm. És évekig a gyerek (majd a második) jelenléte fújta el az unalmat a házasságunkból. De nem tagadom, negyvenkét évesen, egy 12 és egy 10 éves gyerek anyjaként, feleségként, egyetemi adjunktusként az egykedvűség és a közöny hányingere ingerelte a torkomat minden reggel.

„Hét bőr”

„Figyelj, Feri! Ez életem legnehezebb beszélgetése lesz veled. De te olyan rendes vagy, annyira megbízható és persze kiszámítható, hogy muszáj elmondanom. Azt hiszem, meg foglak csalni. Van egy doktorandusz a filológián, egy kibírhatatlan Rastignac a srác és hát 15 évvel fiatalabb, de engedni fogok neki.”

Azért emlékszem erre ilyen pontosan, mert előre leírtam és betanultam ezt a szöveget. Szokásos szombat esti borozás volt. Pontosan tudtam, hogy Feri nem fog jelenetet rendezni, de alaposan meglepett.

„Jó. Elfogadom, és köszönöm, hogy elmondtad. Így akkor nem zavar, ha az új laboránsomat elviszem egy hétvégére, aztán lesz, ami lesz, ugye?”

Hát így nyitottuk ki a házasságunkat. Kölcsönös tisztelettel és teljes egyetértésben, azzal a bizalommal, hogy a kapcsolatunk megmarad, a gyerekeket együtt neveljük. Könnyen ment. Csak el kellett mondanom a kezdő monológot. A varázsigét. Persze azt még nem tudtuk, hogy a varázslat mit hoz végül.

„Égig érő fű”

Először az lepett meg, hogy a havi egy, vagy még kevesebb szexhez szokott testem heti többszöri élményekre kapott rá. Persze a feltörekvő doktorandusznak csak egy skalp voltam, de én magam is gyűjtővé váltam általa, és a férjemtől kapott szabadság által. 30-tól 61-ig több életkorú alkalmi szeretőm is volt egy év alatt.

Ferivel először csak azt beszéltük meg, hogy ki mikor van távol. Csak a gyerekekkel mindig legyen valaki. Utána azt is elkezdtük kielemezni, kinek milyen volt a legutóbbi. Én a volt vezető tanárommal és egy DJ-vel a retro-hajón. Ő egy anyukával a gyerekek sulijából és egy osztrák bio-szaktekintéllyel a franciaországi konferencián. Annyi izgalmat lopott a kapcsolatunkba ez, hogy elkezdtünk rendszeresen, hevesen vagy szerelmesen szeretkezni, ahogy soha korábban. Az unokaöcsém esküvőjén a hátsó kertben csináltuk, villámba, mint a kamaszok, és aztán nevetve, boldogan rohantunk be a násznép közé táncolni. Egy álmos vasárnap este félórán át húztuk egymást, amíg a gyerekek még a medencében pancsoltak.

Soha nem volt ennyire felszabadult, őszinte a kapcsolatunk. Gondoltam én.

„Mosolyogni tessék!”

„Anya! Apa miért beszélget Pisti bácsival minden nap olyan sokat?”

Amikor a tízéves gyereked egy ilyen kérdést tesz fel, azért egy pillanatra megakadsz. Aztán a tizenkettes így válaszol: „Hülye vagy? Mindenki tudja, hogy szerelmesek!”

De alig vártam az estét, Ferivel ugyanis megegyeztünk, hogy éjszakai medencés hancúr lesz. Ezt meg kell kérdenem előtte! Ha pasija van, talán én is kipróbálhatom kettővel végre! Kegyetlen csapda volt a szexuális túlfűtöttségem.

„Sose meséltél Pisti bácsiról! Más férfiakkal is voltál már? … Esetleg kipróbáljuk hármasban?” Azzal a fejjel néztem, ami köztünk a hazugságmentességet jelenti. És a kérdés is olyan volt, váratlan, hogy Feri nem tudott hazudni. „Nem voltam Pistivel. Szerelmes vagyok belé. Nem fekszem le valakivel, akibe szerelmes vagyok, amíg nem vagyok csak az övé.”

Összeomlott a jól felépített szabadság. A férfi, akivel házasságba, gyerekszülésbe sodródtam, és akivel a kamaszkorunkból elmaradt szabadosságot párhuzamosan éltük ki, hirtelen teljes valójában valaki másé. Egy igazi felnőtt, valós férfi lett. Kicsit beleszerettem végre.

„Az egész azon alapult, hogy nincs szerelem… Mikor akartad elmondani?”

„Felszabadítottál, kinyitottál, nagyon hálás vagyok neked. De nem akarok veled élni többé.”

„Ájlávjú”

Ez is gyorsan ment. Elvégre két hiperpraktikus ember vagyunk. Elválunk. A gyerekek jól viselik, valószínűleg tudták. De képtelen vagyok szabadulni, mert magányos lettem. A férjem valaki másba szerelmes, miután rávettem, hogy éljünk szabad szexuális életet. Újra a „havi egy szükséglet” alapon tengődöm. És féltékeny is vagyok. Arra, amit ő megtalált. 45 évesen kell megtanulnom szerelemből kapcsolatot keresni. Mi lesz velem? Hogy fog ez menni?