Már gyerekkorodban is vonzott a rádiózás? És miért pont a rádiózás?

Ha viccesen akarnék válaszolni, akkor most a Jóbarátokból idézném Joey egyik kedvenc mondatát, miszerint a rádiózás a rondáknak való, és azt mondanám, hogy azért lettem rádiós, mert nem voltam elég attraktív a képernyőhöz. De igazából nincs erre egyértelmű válaszom. Egyszerűen csak így alakult.

Persze előjelei voltak, hogy majd valami ilyesmivel fogok foglalkozni, mert a szereplés mindig is a véremben volt. Emellett nagyon szerettem írni és olvasni. Iskolába már úgy mentem, hogy a Kincskereső Kisködmönt A-tól Z-ig többször végigolvastam, később pedig verseket és novellákat írtam. De akkor még fogalmam sem volt róla, hogy milyen irányba indulok majd. Arra azonban emlékszem, hogy az újságírás akkoriban egészen mást jelentett és presztízs szakmának számított. Alsó tagozatos voltam, és a napom fénypontja volt, hogy hazaérve az iskolából kivettem a Népszabadságot a postaládából, ebéd közben pedig a publicisztikákat és a sport rovatot olvastam. Imádtam, ahogy elvarázsoltak a szavak, ahogy lenyűgöztek a míves mondatok. Sok cikket ki is vágtam, sajnos azonban a gyűjteményem nem maradt meg.

Az első jelet, hogy nekem esetleg a média irányába kellene elindulnom, az ötödikes irodalom tanáromtól kaptam, aki miután elolvasta a kötelezőnél jóval hosszabb fogalmazásomat a Pál Utcai Fiúkról, kijelentette, hogy újságírónak kellene tanulnom. Én pedig megfogadtam a tanácsát és onnantól kezdve azon dolgoztam, hogy újságíró legyek. Néhány évvel később egyik írásomat beválogatták az Ifjúsági Magazin egyik rovatába, melyet az Edda Művek egyik születésnapján jelentettek meg. Nagy eddás voltam, arról kellett írni, hogy mit jelent számunkra az együttes. Óriási büszkeség volt, hogy a dupla oldal közepére, keretbe kiemelve tették az én soraimat.

Közben a nővéremmel rendszeresen játszottunk bemondónőset. Akik a 80-as évek végén, 90-es évek elején voltak gyerekek, még biztosan emlékeznek a csodálatos bemondónőkre, Lőrinc Gabriellára, Kertész Zsuzsára, Endrei Juditra vagy Kudlik Julira. Nagy galléros fehér blúzokat vettünk fel, hogy minél jobban hasonlítsunk rájuk, és Olaszliszkán, a nagymamámék bakterházában - merthogy a nagypapám bakter volt Olaszliszkán - a karácsonyfa mellett ülve olvastuk fel a tv műsort a Szabad Földből. Igazából ott ki is merült a tévés karrierem.

Mégsem irodalom tagozatos suliba felvételiztél.

Nem, szó sem volt ilyesmiről, sőt, határozottan ellenkeztem a gimnáziummal szemben. Komoly terveim voltak, hogy majd üzletasszony leszek, ezért külkereskedelmi szakközépbe jelentkeztem. Az volt az elképzelésem, hogy reklám menedzser leszek, szerintem nem is volt ilyen szakma, csak én találtam ki. Négy év kollégium következett Miskolcon, ami talán életem legjobb négy éve volt, imádtam. Ott szerettem bele a rádiózásba, a kollégiumi rádiónak köszönhetően. Megtanultam a keverőpultot kezelni, akkor még kazettás magnókról ment a zene, a mikrofont használni, majd érettségi után felvételiztem a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakára, és fel is vettek.

Addigra már nemcsak az újságírás, hanem a politika is egyre jobban érdekelt, az üzletasszonyi vágyaimmal kapcsolatos tervekből nem lett semmi. Megszállottja lettem a ’90-es évek közepén zajló bel- és külpolitikai eseményeknek. Az új álmom az volt, hogy oknyomozó újságíró vagy hadi tudósító leszek. Nem sokkal a rendszerváltás után úgy tűnt, hogy ez egy megbecsült szakma, és teljesen reális elképzelésnek számított, hogy majd én is kiderítek fontos dolgokat, és hogy jelentőségteljes lesz a munkám. Aztán sajnos nem így lett, pedig másoddiplomaként még a politológia szakot is elvégeztem a Miskolci Egyetemen, biztonságpolitika szakirányon végeztem.

Hogyan kerültél végül rádióközelbe és hogyan lettél része az ország egyik leghallgatottabb reggeli műsorának, a Morning Show-nak Sebestyén Balázsékkal?

Érettségi után, az egyetem első évei alatt munkát kerestem. Egy napot sem akartam vesztegetni, mindent meg akartam tanulni: az elméletet az egyetemen, a gyakorlatot a munkában. Az akkori barátom a V-Tech együttes sofőrje volt, és mindenhol kérdezősködött, nincs-e nekem való munka valahol. Aztán egyszer azt mondták neki, hogy lehetek gyakornok a Klubrádióban. Így keveredtem először rádióközelbe, úgy 19 éves lehettem. Mátyási György vett fel és az volt a feladatom, hogy kijárjak eseményekre, interjúkat készítsek. Érdekes, hogy itt csak néhány hónapig dolgoztam, de pár évvel később, már hírszerkesztőként visszakerültem a Klubrádióba, és a legtöbbet ott is tanultam a szakmáról.

Azért lettem hírszerkesztő, mert azt mondták, értek hozzá. Az egyetemen Világi Gyula, a fantasztikus külpolitikai újságíró volt a hírszerkesztés tanárunk. Ő már az első órán kiszúrt engem, azt mondta, istenadta tehetségem van a hírszerkesztéshez, nekem ezzel kell foglalkoznom. Ahogy annak idején az irodalomtanárnőmnek, úgy neki is szót fogadtam. Megfogadtam a tanácsát. Így lett a hírszerkesztés a szakterületem. Felvettek az első igazi munkahelyemre a Westel Press Hírügynökséghez, onnan a Radio Deejay-hez, majd a Roxyhoz kerültem, azután jött a Klubrádió, a néhai MR2 Petőfi és végül a Class FM. Fiatal voltam, ambiciózus, terhelhető és mindig jókor voltam jó helyen: mindig kaptam egy ajánlást, ami tovább és feljebb vitt. Rengeteget dolgoztam, a húszas éveim elején három munkahelyem is volt egyszerre, de soha nem volt olyan, hogy ne a szakmai tudásom vitt volna előbbre.

A Class-nál három évet töltöttem hírszerkesztőként, minden percét imádtam. Izgalmas volt ott lenni egy rádió születésénél, akkor még fogalmunk sem volt, hogy mire használnak majd minket, azt se láttuk, hogyan végződik a csatorna története. Azt hittem, valami olyanhoz tartozom hírszerkesztőként, ahol profi műhelymunka folyik. Balázsék csapatának néhány hónappal később lettem a tagja. A hírszerkesztőjük felmondott, a közvetlen felettesem pedig telefonon közölte, hogy másnap reggeltől én leszek Balázsékkal.

Nem volt benned félelem és izgalom?

Dehogynem, tele voltam félelemmel, pedig Balázsékkal már dolgoztunk együtt a Radio Deejay-nél, de az teljesen más volt. A Class mégiscsak egy országos rádió volt, ráadásul a leghallgatottabb sávba kerültem. Nagyon izgultam és jó pár hónapnak el kellett telnie, mire megtörtént az egymásra hangolódás. Attól kezdve viszont félszavakból és már egy levegővételből is értettük egymást, és nem volt olyan hülyeség vagy poén, amibe ne tudtak volna belerángatni. Vidám évek voltak, már tudok jó szívvel visszagondolni rá.

Aztán teljesen váratlanul kirúgtak. A hírigazgató és a programigazgató 2013. január 31-én, a 10 órai hírek után behívott, és közölték, hogy szerkezeti átalakítások lesznek a rádióban, amibe én szakmailag nem illek bele. Mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz. A szakmaiságomhoz nem férhetett kétség, az ország egyik legjobb hírszerkesztőjének számítottam, viszont valóban nem illettem a rendszerbe, mert nem voltam kellőképpen irányítható. Ezért úgy gondolták, jobb, ha eltávolítanak.

Néhány hónapig műsorvezetőként a Radio Face-nél próbálkoztam: zenéket konfoltam fel, de éreztem, hogy nem az én világom. Az valami katasztrófa volt, de meg kellett próbálnom, hogy megtudjam, ez nem nekem való. Nekem mindig is a csapatmunka volt az erősségem, szükségem volt társakra, akiknek a gondolataira reflektálhatok.

Aztán megszületett a kislányom és azóta nem rádióztam. Alig van olyan nap, hogy ne hiányozna. Nagyon sajnálom, hogy nincs olyan platform, ahol szükség lenne a meglátásaimra, de valamiért ennek így kell lennie.

Akkoriban kerültél kapcsolatba a jógával?

Kellett hozzá egy kirúgás és egy szülés utáni depresszió, hogy elkezdjek jógázni. Elég későn, már felnőttként találkoztam a jógával, nagyjából a kétezres évek végén, amikor kezdett ismert lenni ez az életmód Magyarországon is.

Amikor kirúgtak a rádiótól, majd később megszületett a lányom, egyre mélyebbre sodródtam a szülés utáni depresszióban. Próbáltam magam kihúzni ebből az állapotból és mivel azt éreztem, mozgásra lenne szükségem, elkezdtem eljárni csoportos órákra. Mivel többet szerettem volna tudni a jógáról, beiratkoztam egy oktatói tanfolyamra. Akkor még nem azért, hogy tanítsak, hanem hogy minél több ismeretem legyen róla és magamon tudjak segíteni.

Sokáig a tanítás nem is jött össze: a kislányom mellé a bébiszitter többe került, mint amennyit az oktatásért kaptam, így csak rövid ideig oktattam egy teremben. Ráadásul anyukám akkoriban lett súlyos beteg, az ő haldoklása és halála finoman szólva se volt ideális időzítés ahhoz, hogy elkezdjek tanítani. Érdekes módon a coviddal együtt jött el az én időm. Mert míg a pandémia másoknál bezárta, nálam kinyitotta az ajtót. Annak köszönhetően kezdtem el ugyanis oktatni, hogy az egyik ismerősöm stúdiójában online órákat tarthattam.

Mesélnél még egy kicsit a szülés utáni depressziódról? Kértél segítséget?

Ez egy nagyon izgalmas és egyszerre ijesztő téma, órákat tudnék róla mesélni. Kértem segítséget, de amikor eljutottam a pszichológushoz, ő azt állította, nem vagyok depressziós, csak a végkimerülés határán vagyok. Nagyon sokat voltam egyedül és félelmetesnek éltem meg az egyedüllétet, a magamra utaltságot egy kisbabával. Ez az elképesztő felelősség szinte agyonnyomott.

A kirúgásomat is hatalmas veszteségként éltem meg, de nem tudtam elgyászolni magamban. És amikor a kislányom megszületett, egy újabb sokk ért: rájöttem, hogy ez most már mindig így marad, felelős vagyok egy másik emberért. Azt éreztem, túl nagy a teher rajtam és örvénybe kerültem, ami egyre mélyebbre húzott. Ekkor fordultam szakemberhez. A legnagyobb dolog, amire a depresszió megtanított, hogy bátran kérjek segítséget, ha úgy érzem, egyedül nem megy. Ne érdekeljen, mások mit szólnak hozzá, keressek bébiszittert. Így kezdtem el lassan újraépíteni magamat és az életemet.

És a jóga is segített ebben?

Persze, a jóga és az edzőtermi edzések is nagyon sokat segítettek. Merthogy akkor jött az a ma már agyamentnek tűnő ötletem, hogy fitnesz versenyző leszek. El is indultam két versenyen, de hamar kiderült, hogy az nem az én világom. Arra azonban jó volt, hogy a testemen keresztül a lelkem is megerősödjön. Hogy lássam azt, mit tudok kihozni magamból és elültesse a mozgás szeretetét bennem. A sport mentett meg attól, hogy a depresszió teljesen maga alá gyűrjön.

Ma már jógaoktatóként másoknak segítesz nem csak az óráidon, de elvonulásokon is. Mi a tapasztalatod, mit várnak tőled, a jógától, ezektől az elvonulásoktól a hozzád fordulók?

Azt vallom, hogy az keres meg minket, akinek pont ránk és arra van szüksége, amit nyújtani tudunk. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből, a legkülönbözőbb családi állapotú emberek jönnek, egy közös azonban van bennük: mindannyian jobban akarnak lenni. Érzik azt, hogy valamit tenniük kell, ezért elkezdenek foglalkozni magukkal. A mi elvonulásaink, táboraink sokkal többek jópofa összejövetelnél, aminek a fénypontja, hogy gyönyörű fotók készüljenek. Mi nem bulikat szervezünk, hanem kőkemény önismereti utazásokat, amik sokszor cseppet sem jólesők. Nem ígérünk semmilyen tuti módszert, sem csodát, csak megmutatjuk, hogy minden változás alapja az, ha önmagunkkal merünk kapcsolódni - ehhez pedig a jóga a legmegfelelőbb módszer. A jóga ugyanis egy tapasztalatokon alapuló hitrendszer, amiben az egyén nem passzív szemlélő, hanem aktív résztvevő, így a jóga nem a jógázóval, hanem a jógázóban történik meg. Ezért is olyan hatékony. És azért is, mert az ászanázáson túl rengeteg más aspektusa van, például a légzőgyakorlatok, a meditáció, vagy maga az elmélet. A jóga az egész életünket áthatja.

Te a jógának melyik ágát gyakorlod és tanítod?

Egy dinamikus, izgalmas irányzatot, a Vinyasa Flow-t gyakorlom és oktatom. De ahogy mondtam is az előbb, a jógában nem az „ászanázás” a lényeg és még csak nem is az, amit a testünkkel csinálunk, úristen, nagyon nem, és borzasztóan zavar, hogy ennyire “ászanázásítva”, tárgyiasítva, üzletiesítve és olcsósítva lett a jóga, mert az embereket megtévesztik. Azt gondolják, na letöltöttem a jóga appot, álltam ma kétszer másfél percig fa tartásban, jöhet a katartikus változás. És mivel nem fog jönni, átverve érzik majd magukat, és nem hisznek többé a jógában. A jógába iszonyatos mennyiségű munkát kell tenni ahhoz, hogy dolgozzon. De amennyit beletesz az ember, legalább annyit, talán még többet is ki tud venni belőle. A jóga ugyanis egy életforma, egy életmód: megmutatja, hogy hogyan viszonyulok saját magamhoz, mennyire vagyok hajlandó szembesülni az árnyoldalaimmal, és mennyire vagyok képes azon dolgozni, hogy elfogadóvá és nyitottá váljak a környezetemmel szemben, és még az is, hogy hogyan vigyázok erre a bolygóra.

Egy elvonuláson mi történik?

Az elvonulás nem aszkéta képzés, nem arról szól, hogy kenyéren és vízen élünk pár napig és nem szólunk senkihez. De arról sem, hogy jópofa buliban heherészünk este egy pohár borral. A programjaink arról szólnak, hogy megpróbálunk segíteni a résztvevőknek abban, hogy maguktól rájöjjenek: mi az, amit eddig folyamatosan ismételtek az életükben, amiből az elakadásuk keletkezett, és mi lehet az irány, ami felé meg kellene próbálniuk máshogyan cselekedni, reagálni, gondolkodni.

Általában azért vannak elakadások az életünkben, mert mindig ugyanazokat a köröket futjuk. Mert mondjuk ugyanabban a térben mozgunk, vagy mert ugyanaz az érzelemkészletünk, ugyanazok a megoldási mechanizmusaink. Az elvonulás segít kizökkenni ebből a megszokottságból. Nem nagyon jellemző az emberekre, hogy idegenekkel elmenjenek valahová. Inkább mozdulunk ki a családdal, a barátokkal. Pedig máshogy kell csinálni ahhoz, hogy más legyen az eredmény. Ez zökkent ki a megszokott gondolatmenetből, a taposómalomból, amibe beleragadtunk.

Ahogy már mondtam, a mi elvonulásaink nem a luxusról szólnak. Mert ahol túl nagy a pompa, onnan eltűnik a valódi fény. A magyar nyelv ezt nagyon szemléletesen fejezi ki: fény-űző. Ezért is visszük az elvonulásokat olyan helyre, ahol nincs más, csak a lényeg. Az elvonulásokon mindig csodásan jönnek össze az energiák, és mindig azok az emberek kerülnek össze, akiknek éppen ott, éppen egymással van dolguk.

Lélekemelő azt látni, hogy pénteken megérkeznek az egymás számára még idegenek, majd vasárnap már barátokként búcsúznak el egymástól. Közben megtapasztalják azt a megtartó közösségi erőt, ami annyira elveszett ebből a világból. A program elején sokan még pörgetik a telefonjaikat, aztán egyre kevesebben veszik elő, majd meg is fogalmazzák: az érték nem az, ami a telefonban van, hanem a csoport, az egymásra figyelés, a tudatos jelenlét és a kapcsolódás.

Te hiszel a sorsszerűségben? Mi az életmottód?

Bennem ezzel kapcsolatban elég sok a bizonytalanság. Amikor visszatekintek az életemre, azt gondolom, hogy semmi nem történt véletlenül, de nem tudom, ebben mennyi a belemagyarázás és az önnyugtatás. A jóga filozófiája azt tanítja, hogy magáért a cselekedetért cselekedjen az ember. Egyre inkább próbálok ennek a szellemében élni, érdek és elvárások nélkül létezni, csupán a cselekedetért önmagáért, természetesen ártó szándék nélkül, tisztán tenni. Úgy hiszem, egy nagy egésznek vagyunk a részei, de nem tudom, nem értem, fel nem foghatom, nem is mindig keresem, hogy mi lehet ez a nagyobb rendszer. Ugyanúgy, ahogy a sejtjeink a testünk részei, de ezt sejtszinten a sejt nem tudja, hogy ő Kőváry Anett testének az alkotóeleme. Nem mindig tudom magamnak sem megmondani, hogy miben hiszek, de valamiféle hit mindig erőt adott, úgyhogy igen, nekem maga a hit a legfontosabb hitem.

Miben változtál meg leginkább a huszonéves énedhez képest?

Harmincon túl az ember elkezd lenyugodni. Azt hoztam otthonról, hogy egy kis pukkancs vagyok, utálatos, kezelhetetlen, nagyszájú gyerek, akivel csak a baj van, folyamatosan lázadok. Sokáig ennek megfelelően viselkedtem, hiszen az ember egy darabig egyenlőnek érzi vagy hiszi magát azzal, amilyennek a környezete determinálja. Ezt várták tőlem. El kellett telni 30-35 évnek ahhoz, hogy rájöjjek: több vagyok ennél. Ma már nem osztok kéretlen tanácsokat, nem keverem magam bajba, és már csak egész kicsit akarok megfelelni vélt vagy valós elvárásoknak. Mindenkit arra biztatok, hogy saját magán dolgozzon, befelé figyeljen és próbálja máshogy csinálni, mint ahogy addig csinálta, ne pedig a környezetét akarja megváltoztatni.

Mi most a legnagyobb érték az életedben?

Az, hogy a kedvesemmel, Dredán Szilárddal, aki egy elképesztően lelkiismeretes személyi és kettlebell edző, közösséget teremtünk. Hogy ráébreszthetjük az embereket arra, mi is a valódi érték. Nem kellenek az életünkben a kiegészítők, nem kellenek a díszletek. A kapcsolódásaink, és mi magunk vagyunk az érték.

Nem a hely a lényeg, hanem te magad. Galériánkban különleges jóga helyszíneket nézegethetsz.