A témafelvetés nem volt véletlen, hisz nemrég egy játszótéri beszélgetésnek voltam a fültanúja. Az egyik anyuka azt mesélte, hogy a férje ultimátum elé állította: ha nem szabadul meg a gyerekeik kinőtt bébiruháitól, amik konkrétan a tároló jelentős részét foglalják el, akkor a férj határozott lépéseket fog tenni az ügyben.

Nem bír megválni az illető anyuka a ruháktól, mert olyan cukik. Rendezgeti őket jobbról balra. Átszervezi őket egyik dobozból a másikba, de nem tud túladni rajtuk. Hiába ajándékozott el egy csomó cuccot, még így is maradt ’pár’ cuki darab, ami nem tud kikerülni az életükből. Bent ragadt gyerekruha témában én is érintett voltam, amivel kapcsolatban korábban már adtam tippeket arra, hogy hogyan tudsz jótékonyan megszabadulni a kinőtt gyerekruháktól.

No, de gondoltam megnézem mi ennek a ragaszkodásnak a háttere, csak hogy nevén nevezzük a dolgot. Választ erre nem igazán találtam, viszont valami sokkal komolyabba futottam bele:

az illető, akit ezzel a jelzővel illetnek, használhatatlan, más számára szükségtelen tárgyakat halmoz fel, mely felhalmozás a saját és közvetlen környezete életminőségét korlátozza vagy teszi részben vagy egészben lehetetlenné.

Eszembe jutottak azok a műsorok, ahol valódi lom-gyűjtögetőket mutatnak be, akik lakásában csak csapások vannak, azok mentén lehet közlekedni, akik kincsnek látják a régi telefonkönyveket, a használhatatlan technikai eszközöket, akik a zacskószeméttől nem jutnak el a konyhájukig, akik a „jó lesz még valamire” vagy „ez rengeteget ér” alapon nem tudnak és nem is akarnak megválni dolgoktól.

Sok esetben a felhalmozott lom egyenlő a szeméttel. Galériánkban a kényszeres gyűjtögetésről olvashatsz: