Legalábbis úgy öt-hat éves korunkig. Vagy nyolc-kilenc. Netán tíz-tizenegy, kinek hogy. Legtöbben szép lassan jövünk rá, hogy a mesebeli lények pusztán fantazmagóriák, amikkel a szüleink traktálnak bennünket, vannak azonban olyan szerencsétlenek, akiknek erre egy pillanat alatt kell ráébredniük, túl korán megízlelve a felnőtté válás minden nyűgét és traumáját. Lássunk öt ilyen nyomorúságos történetet!

Te még hiszel ebben a hülyeségben?

Villő nem lehetett több nyolc évesnél, amikor egy kellemesnek induló szentestén a saját nagyanyja vágta képébe az igazságot. „Az volt nálunk a szokás, hogy amikor megszólalt a csengő, kitárult a nappali ajtaja, szikráztak a csillagszórók, égtek a gyertyák, én pedig kerestem a szememmel az Angyalkát, hátha még ott köröz a szobában. A szüleim sokáig sikerrel elhitették velem ezt a sztorit. Azon az ominózus karácsonyon is elragadtatásomat fejeztem ki épp Angyalka felé, amikor a nagymamám hitetlenkedve felkiáltott: „Te még mindig hiszel ebben a hülyeségben?” „Jaj” – mondta elhaló hangon anyám, miközben úgy éreztem, rám szakad az ég. Máig pontosan fel tudom idézni a pillanatot, azt hiszem, nem túlzás azt mondanom: traumatikus volt.

Amikor megláttam Őt

Enikő szeméről egy december 6-i éjszakán, hét éves korában hullott le a hályog. „Megfogadtam, hogy addig nem hunyom le a szemem, amíg ki nem lesem a Télapót (akkor még így hívtuk). Persze elaludtam. Éjfél körül lehetett már, amikor arra ébredtem, hogy csendben nyílik a szobám ajtaja. És bejött a Télapó! Piros ruhában volt, ahogy illik, odament az ablakban lévő cipőcskéinkhez, és némán belepakolta az ajándékot. Majdnem megfulladtam az izgalomtól, de amikor megfordult és kiment, a beszűrődő lámpafényben hirtelen megláttam, hogy apánk az piros pizsamában. A csalódástól alig tudtam visszaaludni, és egész máshogy néztem reggel a csokira, mogyoróra, mandarinra, mint azelőtt.”

A meglelt ajándékok

„Túl kíváncsiak voltunk a nővéremmel. – meséli szomorkásan Zita. – Ő már abban a korban volt, hogy kétségbe vonta Jézuska létezését, én azonban öt-hat évesen még feltétel nélkül hittem benne. Egy este, amikor a szüleim színházba mentek, és a nagymamánk vigyázott ránk, a tesóm elhatározta, hogy bebizonyítja, mekkora hülye vagyok. Ajándékvadászatra indultunk a házban, és mivel anyuék gyanútlanok voltak, kábé tíz perc alatt megtaláltuk az összes ajándékot még csak félig-meddig becsomagolva. Leírhatatlan volt a csalódásom. Szentestéig titokban reménykedtem benne, hogy tévedünk, és teljesen más dolgok lesznek a fa alatt, de mondanom sem kell: nem jött be.”

Mit mondok majd a gyerekeimnek?

Pali kilenc évesen úgy érezte, most már megtébolyodik a bizonytalanságtól. Az iskolatársai azt bizonygatták neki, hogy nincs se Mikulás, se Angyalka, a szülei viszont épp az ellenkezőjét. Kinek higgyen? „Máig a családi legendárium részét képezi, ahogy a konyhában toporzékolok, és követelem, hogy most már mondják meg nekem az igazat, mert ha saját gyerekeim lesznek, nem fogom tudni, mit kell nekik mondani. És emlékszem a valódi kétségbeesésre, amit éreztem: hogy nem válhatok majd normális szülővé, mert senki sem őszinte velem ebben a kérdésben.” Végül az apja megszánta, és bevallotta a rideg valóságot, ami minden igazságvágya ellenére szíven ütötte. „Jobb lett volna, ha mégis van Jézuska. De hát ilyen az élet.”

Felismerés

„Az óvodában apukám volt a Mikulás. – meséli Erika. – Izgatottan vártuk, erre bejött ő. A cipőjét ismertem fel először – profin volt beöltöztetve, na. Nekem kellett verset mondani, pont olyat, amiben rá kellett mutatnom, hogy »ni, ni, ni, a Mikulás«. Álltam az egész ovi előtt, sírva mondtam a verset, és sírva mutattam rá. A szakálla vattából volt, és amikor később megláttam a ruháján, majd szembesítettem vele, azt mondta, hogy csak találkozott a Mikulással a folyosón, és véletlenül nekiment. Totál hülyének nézett.”

És végezetül Zsolt vallomása

„Mindenképp traumát okozott az a tény, hogy a felnőttek is hazudnak. Addig ugyanis valamiért úgy gondoltam (valószínűleg, mert azt a látszatot keltették), hogy az egész világon, az összes gyerek közül csak én vagyok ennyire vásott. A Jézuska/Mikulás stb nem létezése kapcsán leginkább az a kétszínűség döbbentett meg, ahogy én állandóan büntetve voltam vélt vagy valós hazugságok miatt, miközben MINDEN felnőtt, akiben megbíztam, nyilvánvalóan és következetesen hazudott nekem évekig. Nem biztos, hogy a trauma erre a legjobb szó, de sokat tanultam a világ működéséről, és nem lettem optimistább tőle."

Galériánkban kedves retró karácsonyfadíszeket nézegethetsz a gyerekkorból!