Magamat mindig egy szemüveges fickónak gondoltam (még jó, hiszen egy szemüveges fickó vagyok!), aki kicsit korán kezdett kopaszodni, és mi tagadás, úgy ugranak fel rám a kilók, mint beekizett zöld lombszöcskék egy nyári, virágos mezőn. Szóval, hosszú lobonc, tapadós cicanaci meg metálos halálsikolyok – mi sem áll tőlem távolabb. Akkor mégis mit keresek a színpadon?

Radnai Péter, aki a Playboynál kettővel előttem volt főszerkesztő, egyszer csak úgy érezte, valóra váltja gyerekkori álmát, és megtanul dobolni. Az ilyen nekibuzdulásokat nem szokta tett követni, de aki ismeri Radnait, az tudja, hogy ő, ha valamit akar, átmegy a falon is. Úgyhogy Pálmai Zoltán doboslegenda iskolájában vett órákat. Én erről mit sem tudtam, és meg is lepődtem, amikor egy találkozásunk alkalmával közölte velem, hogy mutat egy videót, de ígérjem meg, hogy nem fogok fuldokolva röhögni rajta. Természetesen már ekkor elkezdtem fuldokolva röhögni: mi lehet ez? Bosszúpornó? Radnai indul a polgármesterválasztáson, és ez lesz a kampányvideója? Pókjárásban elénekli a Lady Karnevalt Karel Gott-tól? Amit láttam, az sokkal szürreálisabb volt: Péter az AC/DC Highway to Hell című számát dobolta. Földbe gyökerezett a lábam. Ez meg mi? Ami ezek után következett, még keményebb volt: arra kért, hogy szálljak be egy zenekarba, mert a felesége születésnapján az lenne a meglepetés, hogy rögtönzött bandánkkal elnyomunk pár számot. Radnai megesküdött mindenre, ami szent, hogy az alkalmi trupp a koncert végén rituálisan feloszlik. Ehhez a nejemnek is volt pár keresetlen szava. „Papa, ismered a Pétert. Dehogy fogtok feloszlani!” A feleségemnek mindig igaza van – most sem lett ez másképp. A gyötrelmes próbák után a fellépésünk frenetikus siker lett, és két nap múlva, amikor a telóm kijelzőjén láttam, hogy Radnai hív, pontosan tudtam, miért. Hát, hogy tanuljunk meg még vagy húsz számot.

Péterről aztán kiderült, hogy bár jól dobol, de ennél még jobb turné- és zenekarmenedzser, így aztán a zenekar csillaga hamar felívelt. Immár hat éve vagyunk együtt és felléptünk már a Volt fesztiválon, meg a debreceni Campuson, falunapokon, gazdag emberek születésnapján, Erdélyben, mindenfele. Úgynevezett lakossági slágereket játszunk: olyan dalokat, amikre a magyar emberek, nemtől, életkortól és politikai beállítódástól függetlenül, éjjel kettőkor a sörpadok tetején szeretnek ugrálni. A zenekar neve Midlife Crisis, ami azt jelenti: életközepi válság. (Lehet persze, hogy nem ez a legjobb név, mert nem mindenki tudja, mi ez. Ha tudják, még rosszabb: egyszer úgy konferáltak fel bennünket valahol, hogy „Helló, emberek, színpadon a Férfiklimax együttes!”) Mindig el szoktam mondani a színpadon, hogy egy a negyvenes faszik, amikor eléri őket a kapuzárási pánik, több dolgot is tehetnek. Csajozni kezdenek, motort vesznek, tetováltatnak vagy zenekart alapítanak. Mi ez utóbbit választottuk... Bár Radnaival már néha felmegyünk pár tetoválós honlapra is.

Öt dolog, ami jót tesz, ha zenekart alapítasz/beszállsz egy zenekarba:

Túllépsz a komfortzónádon. De piszkosul. Azt hiszed, közönség előtt jól szerepelsz, mert a munkahelyeden ügyesen prezentálsz? Mert ékesszóló voltál a céges karácsonyi partin? Ohohó! Az okosórám szerint fellépés előtt olyan a pulzusom, mintha hátsófali infarktusom lenne. Kimenni ötven vagy ezer ember elé, és énekelni meg zenélni: a mai napig jeges rémülettel önt el. Ami az első szám után persze azonnal tovahussan. Aztán: turnébuszban, reggel négykor, az M3-as autópályán Budapest felé, nagyon kemény az üldögélés. Miként ahogy kemény az ezt követő, reggel tízes értekezleten szólásra emelkedni, úgy, hogy megittál már négy liter kávét, enyhén remeg a fejed, és csak azért rimánkodsz magadban, nehogy lehányd a projektort az asztal közepén. (Pedig nem is piáltál az éjjel, csak már elmúltál negyven.)

Érkezik a flow. Játssz akár lakossági mulatós zenekarban, akár alternatív rockbandában vagy egyházi kórusban: együtt zenélni óriási élmény. Vannak próbák, ahol semmi nem jön össze, és vannak koncertek, ahol nemhogy nem táncol senki, de nem is tapsolnak. Nem lehet pontosan tudni, hol fog a dolog nagyot szólni, és hol lesz nagyon lapos. Na jó, egy kicsit lehet: fesztiválokra például berúgni és bulizni járnak az emberek, úgyhogy ott biztos beindul a buli. Gazdag és befolyásos emberek partiján mindenki iszonyatosan karót nyelt. Az egyik legnagyobb hangulat érdekes módon egy olyan koncerten volt, amikor délután fél kettőtől háromig játszottunk óvodai és bölcsődei dolgozóknak (többnyire nőknek), egy besötétített művházban. Ki érti ezt? De ha minden együtt van, a zenekar tagjai egyszerre tudnak figyelni egymásra, és kellőképpen ellazulni, akkor megtörténik a csoda: valami felemel, és tényleg repülsz a zene kis kottafelhőcskéin. Hátranézel, és mindenki vigyorog a zenekarból, előre nézel, és a közönség atomjaira hullik szét a lazaságtól.

Új barátokat szerzel. Új barátok negyven felett? Bizony. Lehet, hogy nem fogtok összejárni, de nagyon-nagyon megismeritek egymást a zenekar többi tagjával. Látod, ki van jól, és látod, kinek van baja. Tudod, kinek lehet megküldeni valami erősebb poént, és azt is, kinek van herendi porcelánból a lelke. Nem zavar, ha összekeverednek a poharak (bár ebben a covidos időkben, amikor idén csak alig párszor játszottunk, erre már figyeltünk), és a lányok is át tudnak öltözni, amikor ott vagyunk, mert elhiszik, hogy nem kukkolunk.

Kisimítja a lelkedet. Volt, hogy húzós napom volt, és azt éreztem, hogy most nagyon gyorsan elhúznék haza. És otthon meg azonnal innék egy üveg sört. De próbára kellett menni. A próbára menés gyötrelmes, embert próbáló feladat. Főleg a próbára menés elkezdése. Aztán az ember felkapja a mikrofont, és elénekli a Petróleumlámpát, a Repül a bálnát, meg még egy csomó csumpi zenét – amelyek mégis tök vidámak, és szórakoztatóak. És ettől, meg az énekléstől, meg valahogy a rengeteg rezgéstől, mire az ember hazaér, kisimul az idegrendszere, és már nem is kell az a sör, hogy oldja a feszkót. (De azért, persze, megiszom.)

Rockandrollsztár leszel. Mert néha nagyon jól elsül a dolog. Néha szerelembe esünk a közönséggel, és passzolgatjuk egymásnak – mint egy nagy, könnyű strandlabdát, – az energiát. Volt, hogy mobiltelefonokat dobáltak a színpadra, és nem is tudtuk miért. Aztán kiderült, hogy bepötyögték SMS-ként a képernyőre, hogy melyik számot szeretnék. Volt olyan is (egyszer a hat év alatt), hogy annyian rohamozták meg a színpadot örömükben, hogy a biztonságiaknak kellett letessékelni az embereket. Van, hogy mindenki keblére ölel mindenkit. Aztán, a koncert után az ember szinte azonnal visszavedlik civilnek. Cipeljük az erősítőket meg a dobokat a kisbuszba, aztán reggel ötig ülök az ágyban otthon, mert bár irgalmatlanul elfáradtam (van, hogy hat-nyolcezer lépést rohangálok-ugrálok a színpadon, szóval, fitnesznek sem utolsó), mégis zsong a fejem, bámulom a sötétet, és valami rohadtul zakatol bennem.

Legendás zenekarok fotói régen és most