Ő volt az, akiről hosszú évekig hinni akartam, hogy ő lesz az igazi. „Ő kell legyen, ki más lehetne, aki ennyire szeret?!” Ilyen mondatokat ismételtem folyamatosan magamban, amikor épp valami gond volt vele: amikor nem egyeztek az elképzeléseink, vagy valami teljesen gyerekeset csinált, esetleg komolytalan volt. Dehát gyerekkorunk óta barátok voltunk, aztán egymásba gabalyodtunk, ennek csak happy endnek kellett volna lennie, nem igaz? Hát nem. Bő 20 év ismertség, barátság, és ebből 5 év állítólagos örökké tartó, - ezt mondta ő,- de inkább vak, - ezt gondolom utólag én, - szerelem után ő úgy döntött, pofára ejt. Már akkor is tudtam, hogy működik ez a megcsalás dolog, hogy milyen húsba tépően tud fájni, de nem is ez bántott igazán: hanem az, hogy elárulta a barátságunkat. Azt még a mai napig emésztgetem, hogy hogy létezhetnek ilyen emberek, de ez már egy másik téma is lehetne.

A lényeg, hogy fél év szörnyű tépelődés, sértettség, magány, társkeresés és találás után egészen más dolgokra is rábukkantam magamban, amit így vagy úgy, de annak köszönhetek, hogy ő akkor feldúlta az addigi életemet. Ezek lennének azok a dolgok, amikhez tudtán kívül hozzásegített, és amikért így magamban picit hálás vagyok neki.

# Végre megtanultam egyedül is létezni. Megtapasztaltam, hogy az egyedül töltött idő is tud nagyon értékes, és hasznos lenni. Csak olyan dolgokat csináltam, amiket igazán szerettem volna, és amik előre vittek.

# Idővel visszatért az energiám, - később rájöttem, hogy rengeteget elszívott tőlem, - teljes erőbedobással tudtam dolgozni, önmegvalósítani, és előrébb lépni a karrieremben. Elkezdtem felépíteni önmagamat, és az önálló egzisztenciámat.

# Megtanultam, hogy a kommunikáció a legfontosabb egy párkapcsolatban. Hogy nem csak a vonzalom, a szerelem számít, hanem az is, hogy ugyanazok-e a rezgéseink, és hogy a másik embert minden hülyeségével együtt el tudjuk fogadni.

# Azt is megtanultam, hogy ha valakit meg akarsz változtatni, ott már biztos gond van. Velünk ez volt az egyik legnagyobb baj, hogy nem illettünk össze, csak össze akartunk, kisebb változtatásokkal. Soha többet nem estem ebbe a hibába. Inkább továbbálltam, ha valami nem klappolt.

# Azóta már nem sorolom hátra magamat, sem a vágyaimat. Nem erőltetem, hogy csak a közös elképzeléseink léphessenek érvénybe. Adok teret a páromnak, cserébe én is rendelkezem sajáttal; vannak önálló dolgaink, vágyaink, amiket meg is valósítunk.

# Rájöttem ki is vagyok igazából, hogy mit akarok csinálni. (Mellette ez elképzelhetetlen lett volna, annyira elnyomtuk egymás ambícióit.) Végre ki merek állni magamért, a véleményemért, és azóta képes voltam a karrierváltásra is. Úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok, vele ez vagy sehogy, vagy csak nagyon nyögvenyelősen sikerülhetett volna.

# Felnőttem. Ezen az úton az általa okozott csalódás indított el igazán. Búcsút intettem a naiv, gyerekes énemnek, és csak azt a kapcsolatot neveztem azután kapcsolatnak, ami érett döntéseken, biztos alapokon nyugszik. Megértem az önálló életre, igazi, felnőtt nő lettem, aki most már egy igazi, felnőtt ( és szuper) pasi felesége.

Úgy hiszem most már nem mutatnék neki középső ujjat, ha szembe jönne az utcán, mint ahogy nem sokkal az elválásunk után tettem. Inkább csak dobnék egy „köszi mosolyt” és megállás nélkül tovább mennék. Mert többet azért nem érdemel.