A szüleim még egész kiskoromban elváltak, nem is igazán emlékszem arra, hogy milyen volt apámmal együtt élni. Sosem nősült újra, de lett két gyereke egy nőtől, akivel közel 20 évig voltak együtt, azóta már annak a kapcsolatának is vége. Most egyedül él és látszólag élvezi, de azért vannak pillanatok, amikor felszínre tör belőle az érzés, hogy ez nem éppen a legtermészetesebb dolog a világon. Nemrég elmentünk egy nagyot sétálni a közeli tó partjára, és órákra megfeledkeztünk mindenről, olyan jót beszélgettünk. Ami azt illeti, soha nem vártam apámtól ilyen mélyről jövő gondolatokat, a házasságommal kapcsolatos tanácsot pedig pláne nem. De azért zsebre tettem a szívhez szóló mondatait, bárhogyan is legyen a jövőben.

Mindig is úgy éreztem, azzal, hogy új "apám" és általa új családom is lett, egészen más utak nyíltak meg előttem, mint ha az édesapámmal éltünk volna. Nem azért, mert ő nem lett volna elég jó apa, hanem mert ő is mindvégig éreztette velem, hogy mekkora szerencsém volt: ő talán nem tudott volna annyi mindent megadni nekem – és itt nem az anyagi támogatásra gondolok. A felnőttkorom már abban a tudatban vette kezdetét, hogy én a válás, anyám új házassága és egy egészen más családmodell eredményeképp vagyok az, aki vagyok. Bár kezdetben anyám mindentől próbált megóvni – például, hogy ne essek az ő hibájába a megfelelő partner kiválasztásában –, idővel sikerült megértetnem vele, hogy én egészen más szinten szemlélem már a párkapcsolatokat, mint ahogyan ő annak idején. És ez így is van: mindig is lefuttattam magamban a "lemezt", hogy az adott választottal mi is a valódi célom. Aztán elérkeztünk az esküvőm napjáig, amikor már tényleg az a valaki állt mellettem, akinek érzésem szerint kellett, és erre mindkét apám és az édesanyám is egyértelműen rábólintott. Na, de vissza a tóparti csevejhez!

Ahogy lehuppantunk egy padra a tó partján, valahogyan az esküvőről hozott emlékeinket felsorolva és nevetgélve eljutottunk a házasság lényegéig. Egyszer csak érdekes mondat hagyta el apa száját:

Ez meg mit akar jelenteni – kérdeztem hirtelen felindulással. "Azt jelenti, hogy bármennyire is szereted a másik embert, ne add fel önmagadat!" – hangzott a válasz.

"Nem szabad csak az egyik fél kívánalmainak megfelelni, nem szabad a másikat megváltoztatni vagy erre kísérletet tenni. Különben ő már nem ugyanaz az ember lesz, akibe egykoron beleszerettünk. És még valami, kicsim: mindkettőtöknek meg kell legyen a saját érdeklődési köre, a hobbija, a baráti társasága. Nem mondom, hogy ezeknek nem lehet néha összemosódni, de fontos, hogy külön-külön is képesek legyetek kapcsolódni valamihez vagy valakihez, hogy egyénileg is meg tudjátok határozni magatokat."

Még soha nem hallottam az apukámat bölcselkedni, de mit tesz az a 60 év az emberrel, nem igaz?

Mindenesetre én megköszöntem a tanácsát, és megígértem, hogy sosem fogom ezeket a dolgokat szem elől téveszteni. És tényleg komolyan gondolom, hogy minden erőmmel ezen leszek.

Galériánkban pedig elvált sztárok mondják el, ők mit tanultak a házasságról!